A heparin egy széles körben használt antikoaguláns gyógyszer, ami azt jelenti, hogy gátolja a véralvadást. Nem közvetlenül hígítja a vért, hanem bonyolult kölcsönhatások révén befolyásolja a véralvadási kaszkádot, a folyamatok összetett sorozatát, ami a vérrögök kialakulásához vezet. Legfontosabb hatásmechanizmusa az antitrombin III (AT-III) nevű plazmafehérje aktiválása.
Az antitrombin III egy természetes antikoaguláns, ami inaktiválja a véralvadási faktorokat, például a trombint (IIa faktor) és a Xa faktort. A heparin jelentősen felgyorsítja az AT-III hatását. Kötődése az AT-III-hoz konformációs változást idéz elő, ami növeli annak affinitását a célfaktorokhoz. Ezáltal az AT-III sokkal hatékonyabban képes semlegesíteni a trombint és a Xa faktort, megakadályozva a fibrin képződését, ami a vérrögök fő alkotóeleme.
A heparin hatékonysága függ annak molekulatömegétől. A nagymolekulájú heparin (UFH) és a kismolekulájú heparin (LMWH) eltérő módon befolyásolják a véralvadást. Mindkettő az AT-III aktiválásán keresztül hat, de az LMWH kevésbé képes a trombint inaktiválni, elsősorban a Xa faktor gátlására koncentrálva.
A heparin tehát nem a véralvadási faktorok közvetlen blokkolásával, hanem az antitrombin III aktiválásával szabályozza a véralvadást, felgyorsítva annak természetes antikoaguláns hatását.
Fontos megjegyezni, hogy a heparin hatása reverzibilis. A protamin-szulfát nevű szer képes semlegesíteni a heparin antikoaguláns hatását, ami különösen fontos túladagolás vagy vérzéses szövődmények esetén.
A véralvadás (koaguláció) élettani folyamata
A heparin a véralvadási kaszkád több pontján is beavatkozik, de legfőbb hatása az antitrombin III (AT-III) aktiválásán keresztül valósul meg. Az AT-III egy természetes véralvadásgátló fehérje, mely a szervezetben folyamatosan jelen van, és kulcsfontosságú szerepet játszik a véralvadási folyamatok szabályozásában.
A heparin az AT-III-hoz kötődve jelentősen, akár 1000-szeresére is növeli annak aktivitását. Az aktivált AT-III ezután képes inaktiválni a véralvadási kaszkád több fontos faktorát, köztük a trombin (faktor IIa), a faktor Xa, a faktor IXa és a faktor XIa enzimeket. Ez a folyamat lényegében „kikapcsolja” ezeket a faktorokat, megakadályozva a további véralvadást.
Különösen fontos a heparin hatása a trombinra és a faktor Xa-ra, mivel ezek a faktorok a véralvadási kaszkád központi elemei. A trombin felelős a fibrinogén fibrinné alakításáért, ami a vérrögök alapját képezi. A faktor Xa pedig a protrombin trombinná alakításában játszik kulcsszerepet. A heparin által az AT-III-on keresztül történő inaktiválásuk tehát hatékonyan gátolja a vérrögök képződését.
A heparin tehát nem közvetlenül gátolja a véralvadási faktorokat, hanem egy közvetítőn, az antitrombin III-on keresztül fejti ki hatását, felgyorsítva annak természetes véralvadásgátló tevékenységét.
Érdemes megemlíteni, hogy a heparin különböző molekulatömegű formákban létezik (nem frakcionált heparin és kis molekulatömegű heparinok). Ezek a formák eltérő mértékben befolyásolják az AT-III aktivitását és a különböző véralvadási faktorokat. A kis molekulatömegű heparinok például hatékonyabban gátolják a faktor Xa-t, mint a trombint.
A heparin in vitro és in vivo is hatékony véralvadásgátló, ezért széles körben alkalmazzák a trombózis megelőzésére és kezelésére.
A heparin kémiai szerkezete és típusai
A heparin egy glükozaminoglikán, ami azt jelenti, hogy ismétlődő diszacharid egységekből épül fel. Ezek az egységek leggyakrabban szulfatált glükózamin és uronsav (iduronát vagy glükuronát) molekulák. A heparin savas poliszacharid, melynek negatív töltése kulcsfontosságú a véralvadási faktorokkal való kölcsönhatásban.
A heparin szerkezetének összetettsége és a szulfatációs mintázatok variabilitása miatt a heparin nem egyetlen, pontosan definiált molekula, hanem inkább egy polidiszperz keverék. Ez a heterogenitás befolyásolja a különböző heparin molekulák biológiai aktivitását és farmakokinetikai tulajdonságait.
Két fő típusa létezik a heparinnek, melyeket klinikai alkalmazásban használnak:
- Nem frakcionált heparin (UFH): Ez egy nagyobb molekulatömegű heparin keverék (átlagosan 15 000 Dalton). A UFH hatékony antikoaguláns, de hatása kevésbé kiszámítható, és nagyobb a vérzési kockázata, mint az alacsony molekulatömegű heparinoknak.
- Alacsony molekulatömegű heparinok (LMWH): Ezeket a UFH enzimatikus vagy kémiai depolimerizációjával állítják elő. Molekulatömegük alacsonyabb (átlagosan 4500-5000 Dalton), ami előnyösebb farmakokinetikai profilt eredményez: kiszámíthatóbb hatás, hosszabb felezési idő, és alacsonyabb a heparin indukálta thrombocytopenia (HIT) kockázata. Példák az LMWH-kra: enoxaparin, dalteparin, tinzaparin.
A heparin hatásmechanizmusának szempontjából a legfontosabb szerkezeti elem a pentaszacharid szekvencia, ami az antitrombin III-hoz (ATIII) való kötődésért felelős. Az ATIII egy természetes véralvadásgátló, és a heparin ezen szekvencián keresztül fokozza annak aktivitását.
A heparin szulfatációjának mértéke szintén fontos. A szulfátcsoportok száma és elhelyezkedése befolyásolja a heparin affinitását különböző véralvadási faktorokhoz, így az ATIII-hoz is.
Fontos megjegyezni, hogy a heparin nem orálisan adható, mivel a gyomor-bél traktusban lebomlik. Általában intravénásan vagy szubkután injekció formájában alkalmazzák.
A heparin hatásmechanizmusa: az antitrombin aktiválása
A heparin a véralvadást elsősorban az antitrombin (AT) aktiválásával szabályozza. Az antitrombin egy természetes véralvadásgátló fehérje, amely a vérplazmában található, és kulcsszerepet játszik a véralvadási kaszkád szabályozásában. Az AT gátolja számos véralvadási faktort, köztük a trombin (faktor IIa), a faktor Xa, a faktor IXa, a faktor XIa és a faktor XIIa aktivitását.
A heparin önmagában is rendelkezik némi antikoaguláns hatással, de a véralvadásgátló hatásának oroszlánrésze az AT-hez való kötődéséből ered. A heparin molekulák egy specifikus pentaszacharid szekvenciát tartalmaznak, amely az AT-hez kötődik. Ez a kötődés konformációs változást idéz elő az AT molekulában, ami jelentősen megnöveli annak aktivitását.
A heparin és az antitrombin kölcsönhatása nem egy egyszerű „on-off” kapcsoló. A heparin nem csupán „bekapcsolja” az antitrombint, hanem gyorsítja az antitrombin reakciósebességét a véralvadási faktorokkal. Ez a katalitikus hatás rendkívül fontos a véralvadás gyors és hatékony szabályozásához.
A heparin az antitrombint egy rendkívül hatékony véralvadásgátlóvá alakítja, ami a véralvadási faktorok semlegesítésének sebességét nagymértékben felgyorsítja.
A heparin kötődése az antitrombinhoz nem kovalens kötés, hanem egy reverzibilis kölcsönhatás. Miután az antitrombin komplexet képezett egy véralvadási faktorral, a heparin molekula felszabadul és újabb antitrombin molekulához kötődhet, ezzel katalizálva egy újabb véralvadási faktor semlegesítését. Ez a katalitikus mechanizmus teszi a heparint olyan hatékony antikoagulánssá.
Különböző típusú heparint különböztetünk meg, mint például a nem frakcionált heparin (UFH) és a kis molekulasúlyú heparin (LMWH). Bár mindkettő az antitrombin aktiválásán keresztül fejti ki hatását, a LMWH kevésbé kötődik a plazmafehérjékhez, ami kiszámíthatóbb hatást és hosszabb felezési időt eredményez. Ennek köszönhetően a LMWH-t gyakrabban alkalmazzák a klinikai gyakorlatban.
Fontos megjegyezni, hogy a heparin hatékonysága függ az antitrombin szintjétől a vérben. Ritka esetekben, amikor az antitrombin szintje alacsony (például örökletes antitrombin hiány esetén), a heparin hatása csökkenhet, vagy akár teljesen hatástalan is lehet. Ilyenkor antitrombin koncentrátum adására lehet szükség a megfelelő antikoaguláns hatás eléréséhez.
A heparin és a XIIa faktor, XIa faktor, IXa faktor, Xa faktor kölcsönhatásai
A heparin véralvadásgátló hatása nagyrészt az antitrombin III-mal (ATIII) való kölcsönhatásán keresztül érvényesül. Az ATIII egy természetes véralvadásgátló fehérje, amely a véralvadási kaszkád számos kulcsfontosságú enzimjét képes inaktiválni. A heparin jelenléte jelentősen felgyorsítja ezt az inaktivációs folyamatot. A XIIa faktor, XIa faktor, IXa faktor és Xa faktor mind érzékenyek az ATIII általi inaktivációra, és a heparin katalitikus hatása révén ez az inaktiváció sokkal gyorsabban és hatékonyabban következik be.
A heparin az ATIII-hoz kötődve konformációs változást idéz elő, ami növeli az ATIII affinitását a cél enzimjeihez, így a XIIa faktorhoz, XIa faktorhoz, IXa faktorhoz és Xa faktorhoz. Ez a megnövekedett affinitás felgyorsítja a komplexképződést az ATIII és az adott faktor között, ami a faktor inaktivációjához vezet.
Bár a heparin képes komplexet képezni magukkal a véralvadási faktorokkal is, a fő mechanizmus az ATIII-val való kölcsönhatáson alapul. A XIIa faktor, amely a belső véralvadási útvonalat indítja el, és a XIa faktor, amely ezt az útvonalat erősíti, különösen érzékenyek a heparin/ATIII komplex általi inaktivációra. A IXa faktor és a Xa faktor is fontos célpontok, mivel a véralvadási kaszkád központi szereplői, és inaktiválásuk jelentősen csökkenti a trombin képződését.
Fontos megjegyezni, hogy a heparin különböző típusai (frakcionálatlan heparin és kis molekulatömegű heparinok) eltérő affinitással rendelkeznek az ATIII-hoz és más véralvadási faktorokhoz. Például, a kis molekulatömegű heparinok (LMWH) kevésbé hatékonyak a trombin (IIa faktor) inaktiválásában, mint a frakcionálatlan heparin, mert nem képesek olyan hatékonyan katalizálni az ATIII és a trombin közötti komplexképződést.
A heparin katalitikus módon fejti ki hatását, ami azt jelenti, hogy miután az ATIII inaktiválta a cél enzimjét (például a Xa faktort), a heparin felszabadul az ATIII-enzim komplexből, és továbbra is képes más ATIII molekulákat aktiválni, így többszörösen felerősítve a véralvadásgátló hatást.
Összefoglalva, a heparin az ATIII-hoz kötődve felgyorsítja a XIIa faktor, XIa faktor, IXa faktor és Xa faktor inaktivációját, ezáltal hatékonyan szabályozza a véralvadási folyamatokat és megakadályozza a túlzott véralvadást.
A heparin kötődése a plazmafehérjékhez és annak klinikai jelentősége
A heparin véralvadásgátló hatásának megértéséhez kulcsfontosságú a plazmafehérjékhez való kötődésének ismerete. A heparin egy erősen negatív töltésű molekula, ami miatt számos plazmafehérjével képes kölcsönhatásba lépni. Ez a nem specifikus kötődés jelentősen befolyásolja a heparin farmakokinetikáját és farmakodinámiáját.
A heparin különböző plazmafehérjékhez kötődik, beleértve a fibrinogént, a lipoprotein lipázt, a vWF-et (von Willebrand faktor), és a vérlemezkefaktor 4-et (PF4). Ezek a kötődések csökkenthetik a heparin elérhetőségét az antitrombin III (ATIII) számára, ami a heparin fő célpontja a véralvadás gátlásában.
A plazmafehérjékhez való kötődés klinikai jelentősége abban rejlik, hogy befolyásolja a heparin dózis-válasz görbéjét. A kötődés miatt a heparin hatása kevésbé kiszámítható, különösen magas plazmafehérje koncentráció esetén, például gyulladásos állapotokban vagy bizonyos betegségekben.
Ez a jelenség magyarázza, hogy miért van szükség a heparin dózisának egyéni beállítására a terápiás hatás eléréséhez. A gyógyszer monitorozása, például az aPTI (aktivált parciális tromboplasztin idő) mérése, elengedhetetlen a megfelelő antikoaguláns hatás biztosításához és a túlzott vérzés kockázatának minimalizálásához. A heparin kötődése a plazmafehérjékhez tehát egy komplex folyamat, amely jelentősen befolyásolja a gyógyszer hatékonyságát és biztonságosságát.
A heparin dózisának meghatározása és monitorozása
A heparin dózisának meghatározása és monitorozása kulcsfontosságú a hatékony és biztonságos terápiához. A dózis függ a heparin típusától (nem frakcionált heparin, NFH vagy kis molekulasúlyú heparin, LMWH), az indikációtól (például mélyvénás trombózis, tüdőembólia, megelőzés), valamint a beteg egyéni jellemzőitől (testsúly, vesefunkció).
Nem frakcionált heparin (NFH) esetén a dózist általában intravénásan adják be, és a kezelés hatékonyságát az aktivált parciális tromboplasztin idő (aPTT) monitorozásával követik. A cél az, hogy az aPTT értéke a normál érték 1,5-2,5-szerese legyen. Az aPTT-t rendszeresen ellenőrzik, különösen a kezelés elején, hogy biztosítsák a megfelelő antikoaguláns hatást. A dózist az aPTT eredmények alapján módosítják.
Kis molekulasúlyú heparinok (LMWH) esetében, mint például az enoxaparin vagy a dalteparin, a dózis általában testsúlyfüggő, és szubkután injekcióval adják be. Az LMWH előnye, hogy a hatása kiszámíthatóbb, így ritkábban van szükség laboratóriumi monitorozásra. Ugyanakkor bizonyos esetekben, például elhízott betegeknél, veseelégtelenségben szenvedőknél, vagy terhességben, az anti-Xa aktivitás mérésével monitorozni kell a terápiát, hogy biztosítsák a megfelelő antikoaguláns hatást.
A legfontosabb szempont a heparin dózisának meghatározásakor és monitorozásakor az, hogy a terápiát a beteg egyéni kockázati profiljához és klinikai állapotához igazítsuk, minimalizálva a vérzési szövődmények kockázatát és maximalizálva a terápiás hatékonyságot.
A heparin okozta trombocitopénia (HIT) egy súlyos szövődmény, ezért fontos a trombocitaszám rendszeres ellenőrzése, különösen a kezelés első heteiben. Amennyiben HIT gyanú merül fel, a heparint azonnal le kell állítani, és alternatív antikoagulánst kell alkalmazni.
Összefoglalva, a heparin dózisának meghatározása és monitorozása komplex folyamat, amely szoros orvosi felügyeletet igényel. A megfelelő dózis beállítása és a rendszeres monitorozás elengedhetetlen a hatékony és biztonságos antikoaguláns terápia biztosításához.
A heparin alkalmazási területei a klinikumban
A heparin széleskörűen alkalmazott antikoaguláns, azaz véralvadásgátló gyógyszer a klinikumban. Mivel hatékonyan gátolja a trombózis kialakulását, számos klinikai állapot kezelésében és megelőzésében játszik kulcsszerepet.
Gyakran alkalmazzák mélyvénás trombózis (MVT) és tüdőembólia kezelésére és megelőzésére. A heparin megakadályozza a vérrögök további növekedését és új rögök kialakulását, lehetővé téve a szervezet számára, hogy természetes módon feloldja a már meglévőket.
Szív- és érrendszeri beavatkozások során is elengedhetetlen a heparin. Például, szívkatéterezés, angioplasztika és bypass műtétek alatt a heparin megakadályozza, hogy a vér a katéterekben vagy a műtéti területen alvadjon, ezáltal csökkentve a komplikációk kockázatát.
Dialízis során, amikor a vér a testen kívül kering egy gépen keresztül, a heparin megakadályozza, hogy a vér a dializátorban megalvadjon. Ez biztosítja a dialízis hatékonyságát és a beteg biztonságát.
Akut koronária szindróma (ACS) esetén, mint például a instabil angina és a szívinfarktus, a heparin a kezelés fontos része. Segít stabilizálni a vérrögöket és megakadályozni a további elzáródásokat a koszorúerekben.
A heparin profilaktikus (megelőző) alkalmazása is gyakori, különösen magas kockázatú betegeknél, például akik hosszan tartó ágynyugalomra kényszerülnek, vagy akik nagyobb műtéten estek át. Ezekben az esetekben a heparin segít megelőzni a trombózis kialakulását.
Fontos megjegyezni, hogy a heparin adagolása egyénre szabott, és a kezelőorvos rendszeresen ellenőrzi a véralvadási paramétereket, hogy elkerülje a túlzott véralvadásgátlást és a vérzés kockázatát.
A heparin mellékhatásai: vérzés, thrombocytopenia (HIT)
Bár a heparin hatékonyan gátolja a véralvadást, használata során mellékhatások léphetnek fel, melyek közül a legfontosabbak a vérzés és a heparin indukálta thrombocytopenia (HIT).
A vérzés a heparin leggyakoribb mellékhatása. A heparin a véralvadási kaszkád számos pontján fejti ki hatását, gátolva a trombin és más véralvadási faktorok működését. Ezáltal a szervezet kevésbé képes vérrögöket képezni, ami fokozott vérzékenységhez vezethet. A vérzés súlyossága változó lehet, az enyhe bőr alatti bevérzésektől a súlyos, életveszélyes vérzésekig, mint például az agyvérzés vagy a gyomor-bélrendszeri vérzés. A vérzés kockázata növekszik a heparin dózisának emelésével, a vesefunkció károsodásával, a korábbi vérzési rendellenességekkel és más véralvadásgátló gyógyszerek egyidejű alkalmazásával.
A heparin indukálta thrombocytopenia (HIT) egy súlyos immunmediált mellékhatás, melyet a heparin vált ki. A HIT során a heparin antitestek képződését serkenti a vérlemezkék felületén található Platelet Factor 4 (PF4) ellen. Ezek az antitestek PF4-heparin komplexekhez kötődnek, aktiválva a vérlemezkéket. Ez paradox módon fokozott véralvadáshoz vezethet, annak ellenére, hogy a beteg heparin kezelés alatt áll. A vérlemezkék aktivációja thrombocytopeniát (alacsony vérlemezkeszámot) okoz, mivel a vérlemezkék felhasználódnak a fokozott véralvadási folyamatokban.
A HIT két típusát különböztetjük meg: HIT I. és HIT II. A HIT I. egy enyhe, nem immunmediált thrombocytopenia, mely a heparin kezelés első napjaiban jelentkezik és általában spontán rendeződik. A HIT II. a súlyosabb, immunmediált forma, mely általában a heparin kezelés 5-10. napján alakul ki, de korábban is megjelenhet, ha a beteg korábban már kapott heparint. A HIT II. szövődményei közé tartozik a vénás és arteriás thrombosis, melyek életveszélyesek lehetnek. A HIT diagnózisát laboratóriumi vizsgálatokkal, például PF4-heparin antitest kimutatással lehet megerősíteni.
A HIT gyanúja esetén a heparint azonnal le kell állítani, és alternatív véralvadásgátló kezelést kell kezdeni, például argatrobánt vagy fondaparinuxot.
A heparin alkalmazása során tehát figyelembe kell venni a vérzés és a HIT kockázatát, és a beteget gondosan monitorozni kell a mellékhatások korai felismerése érdekében. A megfelelő dózis beállítása, a kockázati tényezők figyelembe vétele és a korai diagnózis és kezelés kulcsfontosságú a heparin terápiával kapcsolatos szövődmények minimalizálásához.
A heparin okozta thrombocytopenia (HIT) mechanizmusa és kezelése
A heparin okozta thrombocytopenia (HIT) egy súlyos, paradox módon prothrombotikus állapot, mely a heparin kezelés során alakulhat ki. A HIT nem a heparin direkt toxikus hatása miatt jön létre, hanem egy immunmediált folyamat eredménye.
A mechanizmus lényege, hogy a heparin komplexet képez a vérlemezkék felszínén található platelet factor 4-gyel (PF4). Ez a komplex antigénként viselkedik, és IgG antitestek termelődését váltja ki. Ezek az antitestek a PF4-heparin komplexhez kötődve aktiválják a vérlemezkéket az FcγRIIa receptorokon keresztül. Az aktivált vérlemezkék nagy mennyiségű prokoaguláns anyagot szabadítanak fel, ami a véralvadási kaszkád beindulásához és trombózis kialakulásához vezet.
A HIT legveszélyesebb szövődménye a vénás és artériás trombózis, ami akár végtagvesztéshez, szívinfarktushoz vagy stroke-hoz is vezethet.
A HIT diagnózisa klinikai valószínűségi pontszám (például a 4T-score) alapján történik, mely figyelembe veszi a thrombocytopenia mértékét, a trombózis jelenlétét, a thrombocytopenia időzítését a heparin kezdéséhez képest, valamint más okok kizárását. A diagnózist laboratóriumi vizsgálatokkal kell megerősíteni, melyek a heparin-PF4 antitestek jelenlétét mutatják ki.
A HIT kezelésének alapelve a heparin azonnali leállítása és alternatív antikoaguláns bevezetése. A warfarin önmagában nem alkalmazható a HIT akut szakaszában, mert növelheti a vénás gangréna kockázatát. Alternatívaként direkt trombin inhibitort (DTI), például argatrobánt vagy bivalirudint, vagy fondaparinuxot alkalmaznak. A kezelés célja a további trombózisok megelőzése és a vérlemezkeszám normalizálása.
Fontos megjegyezni, hogy a HIT gyanúja esetén a kezelést azonnal meg kell kezdeni, a laboratóriumi eredményekre való várakozás nélkül, mivel a késlekedés súlyos következményekkel járhat.
Kis molekulasúlyú heparinok (LMWH): előnyök és hátrányok
A kis molekulasúlyú heparinok (LMWH-k) a heparin egy speciális csoportját képviselik, melyek rövidebb lánchosszúságúak, mint a nem frakcionált heparin (UFH). Ez a különbség meghatározóan befolyásolja farmakokinetikai és farmakodinamikai tulajdonságaikat, ami előnyöket és hátrányokat is eredményez.
Előnyök: Az LMWH-k jobb biohasznosulással rendelkeznek szubkután (bőr alá) történő beadás után, ami azt jelenti, hogy a véráramba jutó gyógyszer mennyisége nagyobb és megbízhatóbb. Ezen felül, hosszabb a felezési idejük, ami napi egyszeri vagy kétszeri adagolást tesz lehetővé, szemben az UFH gyakori adagolásával. Ritkábban okoznak heparin indukálta thrombocytopeniát (HIT), egy súlyos mellékhatást, ami az UFH esetében gyakoribb.
Hátrányok: Bár a HIT kockázata kisebb, továbbra is fennáll. Az LMWH-k hatása kevésbé fordítható vissza protamin-szulfáttal, mint az UFH-é, bár a protamin még így is részlegesen képes semlegesíteni a hatásukat. Vesekárosodás esetén a hatásuk elhúzódhat, mivel a vese fontos szerepet játszik a kiválasztásukban. Ezért vesefunkciós zavarban szenvedő betegeknél óvatosság szükséges.
Az LMWH-k legnagyobb előnye a kényelmesebb adagolás és a kisebb valószínűsége a HIT kialakulásának, ami jelentősen javítja a beteg compliance-ét és csökkenti a kórházi tartózkodás szükségességét bizonyos esetekben.
Összességében az LMWH-k hatékony és biztonságos antikoagulánsok, de a kezelés megkezdése előtt mindenképpen mérlegelni kell az előnyöket és hátrányokat, figyelembe véve a beteg egyéni állapotát és kockázati tényezőit. Az orvosnak mindenképpen tájékozódnia kell a beteg vesefunkciójáról és egyéb releváns egészségügyi körülményeiről.
Fondaparinux: egy szintetikus pentaszacharid antikoaguláns
A fondaparinux egy szintetikus pentaszacharid, mely a heparin egy specifikus szekvenciáját utánozza. Ez a szekvencia felelős a heparin antikoaguláns hatásának közvetítéséért az antitrombin III-on (ATIII) keresztül. Míg a heparin nem szelektíven kötődik különböző plazmafehérjékhez, a fondaparinux sokkal szelektívebben kötődik az ATIII-hoz.
A fondaparinux hatásmechanizmusa abban rejlik, hogy az ATIII-hoz kötődve jelentősen fokozza annak aktivitását. Konkrétan, az ATIII gátló hatását a Xa faktorra (Faktor Xa) erősíti. Ez a gátlás megakadályozza a protrombinból történő trombin képződést, ami kulcsfontosságú lépés a véralvadási kaszkádban. Fontos kiemelni, hogy a fondaparinux nem gátolja közvetlenül a trombint (IIa faktor), mint a heparin-antitrombin komplex.
A fondaparinux tehát a Xa faktor gátlásán keresztül fejti ki antikoaguláns hatását, az ATIII aktivitásának fokozásával.
Mivel a fondaparinux kis molekulatömegű, szubkután adható be. Farmakokinetikai tulajdonságai előrejelezhetőbbek a heparinnál, és a hatása kevésbé befolyásolja a plazmafehérjékhez való kötődés. A fondaparinux nem okoz heparin indukálta thrombocytopeniát (HIT), mert nem kötődik a vérlemezkékhez vagy a vérlemezke faktor 4-hez (PF4), ami a HIT patogenezisében fontos szerepet játszik.
A fondaparinux alkalmazása során figyelni kell a vesefunkcióra, mivel a gyógyszer főként a vesén keresztül ürül ki. Vesekárosodás esetén a dózist csökkenteni kell, vagy a gyógyszer alkalmazása ellenjavallt lehet.
