A képszerűség a művészetben az a képesség, hogy szavakkal képeket festünk, érzékletes leírásokkal, amelyek megelevenítik a mondanivalót az olvasó, hallgató képzeletében. Nem csupán a vizualitásra szorítkozik; bevonhatja a többi érzékszervünket is, így tapinthatóvá, hallhatóvá, szagolhatóvá vagy ízlelhetővé téve a leírtakat. A jó képszerűség nem a terjengősségben rejlik, hanem abban, hogy találó, pontos szavakkal idézzük fel a kívánt benyomást.
A művészet minden ágában fontos szerepet játszik, legyen szó irodalomról, festészetről, szobrászatról vagy akár zenéről. Az irodalomban például a részletes tájleírások, a karakterek belső monológjai, a metaforák és hasonlatok mind-mind a képszerűséget erősítik. A festészetben a színek, formák, textúrák és a kompozíció maga szolgál a képszerűség eszközeként.
A képszerűség jelentősége abban rejlik, hogy közvetlenebb kapcsolatot teremt a mű és a befogadó között. Segítségével a befogadó nem csupán értelmezi, hanem át is éli a művet, személyes élménnyé téve azt.
A képszerűség használata nem csupán esztétikai célokat szolgál. Segíthet a hangulat megteremtésében, a feszültség fokozásában, a karakterek jellemzésében, és a mondanivaló mélyebb megértésében is. Például, egy sötét, viharos éjszaka leírása a képszerűség eszközeivel nem csak egy vizuális képet ad, hanem a félelem, a bizonytalanság érzését is közvetítheti.
A képszerűség tehát nem csupán egy stíluseszköz, hanem a művészi kifejezés egyik alapvető eleme, amely lehetővé teszi a művész számára, hogy érzelmeket, gondolatokat és élményeket közvetítsen a befogadó felé.
A képszerűség mint stíluseszköz: definíciók és alapelvek
A képszerűség a művészetben az a törekvés, hogy egy adott műalkotás, legyen az irodalmi, vizuális vagy zenei, minél élethűbben, érzékletesebben idézze fel egy tárgy, személy, esemény vagy táj képét a befogadóban. Nem pusztán a leírás a cél, hanem az, hogy a befogadó szinte lássa, hallja, érezze a leírtakat.
A képszerűség alapelvei a következők:
- Érzékszervi részletek hangsúlyozása: A színek, formák, hangok, illatok és tapintási érzetek minél pontosabb és részletesebb leírása.
- Konkrétumok használata: Az elvont fogalmak helyett konkrét, kézzelfogható dolgok említése. Például a „szomorúság” helyett „könnyek gördültek le az arcán”.
- Metaforák és hasonlatok alkalmazása: Két különböző dolog közötti kapcsolat felmutatása a képzelet serkentése érdekében.
- Szinesztézia: Különböző érzékszervek összekapcsolása, például „éles hangok”, „meleg színek”.
A képszerűség nem korlátozódik a vizuális művészetekre. Az irodalomban a költői képek, a részletes tájleírások és a karakterek belső világának ábrázolása mind a képszerűség eszközei. A zenében a programzene törekszik a képszerűségre, amikor hangokkal próbál meg egy történetet vagy jelenetet elmesélni.
A képszerűség lényege, hogy a műalkotás ne csak közöljön információt, hanem élményt nyújtson a befogadónak.
Fontos megjegyezni, hogy a képszerűség mértéke változó lehet. Egyes művek a realizmusra törekednek, míg mások a szürrealizmus vagy az absztrakció eszközeivel élve, a valóságot eltorzítva vagy átértelmezve teremtenek képszerű világokat. Az alkalmazott stíluseszközök és azok hatékonysága nagymértékben függ a művész egyéni látásmódjától és a mű céljától.
A képszerűség történeti áttekintése a művészetben
A képszerűség a művészetben nem egy statikus fogalom, hanem folyamatosan változó és fejlődő jelenség, melynek gyökerei mélyen a történelemben rejlenek. Már a barlangrajzok esetében is találkozunk a képszerű ábrázolás iránti vággyal, ahol az alkotók a vadászatokat, az állatokat és a mindennapi élet pillanatait igyekeztek megörökíteni. Ezek a korai művek nem csupán dokumentumok, hanem a valóság képszerű interpretációi, amelyek a közösség számára fontos üzeneteket hordoztak.
Az ókori civilizációk, mint például az egyiptomiak és a görögök, tovább finomították a képszerű ábrázolást. Az egyiptomi művészetben a hieroglifák és a falfestmények a hatalom, a vallás és a túlvilág képszerű megjelenítései voltak. A görög művészetben pedig a szobrászat és a festészet a tökéletességre törekedett, az emberi test idealizált képszerű ábrázolásával.
A reneszánsz korában a képszerűség új dimenziókat nyitott. A perspektíva felfedezése és a realizmus iránti vágy a művészeket arra ösztönözte, hogy minél élethűbben ábrázolják a valóságot. Leonardo da Vinci, Michelangelo és Raffaello művei a képszerűség mesterművei, ahol a technikai tudás és a művészi intuíció tökéletes harmóniában találkozik.
A 19. században a fotográfia megjelenése gyökeresen megváltoztatta a képszerűséghez való viszonyunkat. A fotó képes volt a valóságot a lehető legpontosabban rögzíteni, ami a festőket arra késztette, hogy új kifejezési formákat keressenek. Az impresszionizmus, a posztimpresszionizmus és a modernizmus irányzatai a képszerűség határait feszegették, elszakadva a hagyományos ábrázolástól és a belső világ, az érzelmek és az absztrakció felé fordultak.
A képszerűség történeti fejlődése során a művészet nem csupán a valóság tükre volt, hanem annak értelmezője és átformálója is. A művészek a képszerű ábrázolás eszközeivel fejezték ki a világra való rácsodálkozásukat, a társadalmi problémák iránti érzékenységüket és a belső vívódásaikat.
A 20. és 21. században a képszerűség fogalma tovább bővült. A digitális művészet, a videóinstallációk és a performanszok új lehetőségeket kínálnak a képszerű kifejezésre. A művészek kísérleteznek a különböző médiumokkal és technikákkal, hogy a valóságot új és meglepő módon ábrázolják.
A képszerűség főbb stíluseszközei: Metafora, metonímia, szinekdoché
A képszerűség a művészetben, különösen az irodalomban, a nyelv használatával létrehozott élénk, szuggesztív képekkel operál. Ennek eléréséhez számos stíluseszköz áll rendelkezésünkre, melyek közül a metafora, a metonímia és a szinekdoché különösen fontos szerepet töltenek be.
A metafora a legegyértelműbben képszerű eszköz. Lényege, hogy két, látszólag különböző dolog között hasonlóságot feltételez, és az egyiket a másik nevével illeti. Nem szó szerinti azonosításról van szó, hanem átvitt értelemben történő hasonlításról. Például, amikor azt mondjuk, hogy „az élete egy hosszú utazás volt„, nem tényleges utazásra gondolunk, hanem az élet során megtett tapasztalatokra, kihívásokra és megpróbáltatásokra. A metafora ereje abban rejlik, hogy új, meglepő kapcsolatokat teremt, és a befogadó képzeletét aktivizálja, mélyebb megértést eredményezve.
A metonímia a metaforához hasonlóan áttételes jelentést hordoz, de a két fogalom közötti kapcsolat nem hasonlóságon, hanem valamilyen tényleges összefüggésen alapul. A metonímia esetében a dolgok között térbeli, időbeli, ok-okozati vagy anyag-eredet kapcsolat áll fenn. Például, amikor azt mondjuk, hogy „olvassuk Shakespeare-t„, valójában Shakespeare műveit olvassuk. A szerző neve helyettesíti a műveit. Egy másik példa: „a korona döntött„, ahol a korona a királyt vagy a királyi hatalmat jelenti. A metonímia gyakran tömör és hatékony, és lehetővé teszi, hogy egyetlen szóval vagy kifejezéssel bonyolultabb tartalmakat fejezzünk ki.
A szinekdoché a metonímia egy speciális alesete, ahol a rész helyettesíti az egészet, vagy az egész a részt. Például, ha azt mondjuk, hogy „számláljuk a fejeket„, akkor valójában embereket számolunk. A fej az ember egy része, de az egész embert reprezentálja. Ugyanígy, ha azt mondjuk, hogy „Magyarország nyerte a meccset„, akkor valójában a magyar válogatott nyerte a meccset. Az egész ország helyettesíti a válogatottat. A szinekdoché gyakran használatos a költészetben és a retorikában a hatás fokozására és a kifejezés tömörítésére.
Mindhárom stíluseszköz – a metafora, a metonímia és a szinekdoché – kulcsfontosságú a képszerűség megteremtésében, mivel lehetővé teszik a nyelv számára, hogy túlmutasson a szó szerinti jelentésen, és élénk, szuggesztív képeket idézzen fel a befogadóban.
Ezek a stíluseszközök nem csupán díszítőelemek, hanem a gondolkodás és a megértés eszközei is. Segítségükkel a művész (legyen az író, költő vagy más alkotó) mélyebb rétegeket tárhat fel a valóságból, és új perspektívákat nyithat meg a befogadó számára. A metafora, a metonímia és a szinekdoché alkalmazása gazdagítja és árnyalja a nyelvet, és hozzájárul a műalkotás komplexitásához és értékéhez.
A képszerűség egyéb stíluseszközei: Allegória, szimbólum, personifikáció
Az allegória, a szimbólum és a personifikáció olyan képszerű stíluseszközök, melyek a nyelvet mélyebb jelentéstartalmakkal ruházzák fel, és a művészetben is gyakran alkalmazzák őket a mondanivaló közvetítésére. Ezek az eszközök nem csupán a leírást gazdagítják, hanem a gondolkodásra és az érzelmekre is hatnak.
Az allegória egy absztrakt fogalom vagy eszme konkrét, képszerű megjelenítése. Gyakran egész történetek vagy narratívák épülnek fel allegorikus jelentésekre, ahol a szereplők és események valami mást, valami mélyebbet szimbolizálnak. Például egy mese, amelyben az oroszlán a hatalmat, a róka pedig az okosságot képviseli, allegorikus történet. A művészetben az allegóriák segítségével komplex erkölcsi vagy politikai üzeneteket lehet közvetíteni anélkül, hogy direkt módon fogalmaznánk meg őket.
A szimbólum egy tárgy, jelenség vagy kép, amely egy másik dologra utal, egy annál mélyebb jelentést hordoz. A szimbólumok lehetnek egyéni vagy kulturális jelentésűek. Például a galamb a békét, a kereszt a kereszténységet szimbolizálja. A szimbólumok használata lehetővé teszi a tömör, hatásos üzenetközvetítést, és a befogadó kreativitását is serkenti a jelentés dekódolásában. A művészetben a szimbólumok gyakran rejtve vannak, és a mű értelmezéséhez elengedhetetlen a szimbolikus jelentések ismerete.
A personifikáció ( megszemélyesítés) egy élettelen dolognak vagy absztrakt fogalomnak emberi tulajdonságokat tulajdonítunk. Például: „A szél susogva mesélt a fák között.” Ebben az esetben a szélnek emberi cselekvést (mesélés) tulajdonítunk. A personifikáció élénkebbé, képszerűbbé teszi a leírást, és közelebb hozza a befogadóhoz az elvont fogalmakat. A művészetben a personifikáció gyakran jelenik meg mitológiai alakok vagy allegorikus figurák formájában.
Ezek a stíluseszközök nem csupán díszítőelemek, hanem a művészi kifejezés alapvető eszközei, melyek lehetővé teszik a mélyebb jelentések és érzelmek közvetítését.
Fontos megjegyezni, hogy az allegória, a szimbólum és a personifikáció gyakran átfedésben vannak egymással. Egy allegorikus műben számos szimbólum jelenhet meg, és a szereplők lehetnek megszemélyesített fogalmak. Ezeknek az eszközöknek a tudatos használata a nyelvi és művészeti kifejezésmód gazdagítását szolgálja, és a befogadó mélyebb megértéséhez vezet.
A képszerűség vizuális megfelelői: Színek, formák, kompozíció
A képszerűség a művészetben nem csupán a valóság hű másolását jelenti, hanem annak átértelmezését és érzelmi, gondolati üzenetek közvetítését. Ennek elérésében kulcsszerepet játszanak a vizuális elemek: a színek, a formák és a kompozíció. Ezek az eszközök nem csupán dekoratív elemek, hanem aktívan formálják a műalkotás jelentését és a befogadó élményét.
A színek pszichológiai hatása közismert. A meleg színek (piros, narancs, sárga) általában energikus, szenvedélyes érzéseket keltenek, míg a hideg színek (kék, zöld, lila) nyugtató, melankolikus hatásúak lehetnek. A művész tudatosan használhatja a színeket, hogy fokozza a mű üzenetét, vagy éppen ellentétbe helyezze a témával a drámai hatás kedvéért. Például, egy háborút ábrázoló képen a vörös dominanciája a vérontást és a szenvedést hangsúlyozhatja.
A formák is hordoznak jelentést. A geometrikus formák (kör, négyzet, háromszög) gyakran a rendet, a stabilitást és a racionalitást jelképezik, míg az organikus formák (ívelt vonalak, szabálytalan alakzatok) a természetet, a dinamizmust és a szabadságot idézik fel. A formák elhelyezése, mérete és kapcsolata egymással befolyásolja a kompozíció egyensúlyát és a néző figyelmének irányítását.
A kompozíció a vizuális elemek elrendezése a képen belül. Ez a művész egyik legfontosabb eszköze, amellyel irányíthatja a néző tekintetét, hangsúlyozhatja a lényeges elemeket, és megteremtheti a műalkotás általános hangulatát.
A kompozíció lehet szimmetrikus, amely nyugalmat és harmóniát sugároz, vagy aszimmetrikus, amely dinamizmust és feszültséget teremt. A perspektíva alkalmazása térbeli illúziót hoz létre, míg a fény-árnyék hatások (chiaroscuro) a drámaiságot fokozzák. A kompozíció nem csupán a vizuális elemek elrendezése, hanem a művész üzenetének strukturális kerete is.
Összességében a színek, formák és kompozíció együttesen alkotják a műalkotás vizuális nyelvét, amely lehetővé teszi a művész számára, hogy komplex gondolatokat és érzelmeket közvetítsen a befogadó felé.
A képszerűség és az érzéki benyomások: Szinesztézia a művészetben
A szinesztézia a művészetben az érzéki benyomások keveredését jelenti, amikor egy érzék által kiváltott inger egy másik érzékszervre is hatást gyakorol. Például, egy hang színt idézhet fel, vagy egy íz formát. Ez a jelenség nem csupán neurológiai sajátosság, hanem egy erőteljes stíluseszköz is a művészetben.
A szinesztéziát gyakran használják a költők és írók a nyelv képszerűségének fokozására. Képzeljük el a „bársonyos csend” kifejezést: a tapintás érzete keveredik a halláséval, mélyebb, érzékibb élményt nyújtva az olvasónak. A festők is élhetnek ezzel az eszközzel, például színekkel hangulatot, ízt vagy illatot sugallva. Vaszilij Kandinszkij híres volt arról, hogy a színeket hangokhoz kapcsolta, és a zenét festészeti alkotásokba ültette át.
A szinesztézia a művészetben nem csupán a valóság hű tükrözése, hanem egy új, érzékibb valóság megteremtése a különböző érzéki modalitások összekapcsolásával.
A zeneszerzők is alkalmazhatják a szinesztéziát, amikor egy dallamot „édesnek” vagy „savanyúnak” írnak le. Ezek a metaforák nem a szó szoros értelmében értendők, hanem a hallott hangok által kiváltott érzelmi és érzéki asszociációkra építenek. A szinesztézia segítségével a művész mélyebb, személyesebb kapcsolatot teremthet a közönséggel, és egyedi, emlékezetes élményt nyújthat.
A képszerűség hatása a nyelvre: A metaforák és a köznapi nyelv
A képszerűség a művészetben nem csupán a vizuális alkotások sajátja; mélyen áthatja a nyelvet is. A metaforák, a képszerű nyelvhasználat egyik legfontosabb eszköze, lehetővé teszik, hogy absztrakt fogalmakat konkrét, érzékelhető képekkel illusztráljunk. Gondoljunk csak arra, amikor azt mondjuk, hogy „az idő pénz”. Ebben az esetben az időt, egy nehezen megragadható fogalmat, a pénzhez hasonlítjuk, ami egy sokkal kézzelfoghatóbb dolog. Ezáltal az idő fontossága, értékessége válik nyilvánvalóvá.
A metaforák nem csak a művészetben, hanem a köznapi nyelvben is elterjedtek. Szinte észrevétlenül használjuk őket a mindennapi kommunikáció során. Például, amikor azt mondjuk, hogy „egy hegyet mászunk meg”, nem feltétlenül egy konkrét hegyre gondolunk, hanem egy nehéz feladatra, egy kihívásra. A „hegy” itt a nehézség metaforája.
A metaforák nem csupán díszítőelemek a nyelvben, hanem alapvető kognitív eszközök, amelyek segítségével értelmezzük a világot.
A képszerűség hatása a nyelvre abban is megmutatkozik, hogy a metaforák révén új jelentések, új asszociációk jönnek létre. Egy-egy jól eltalált metafora képes teljesen átformálni a gondolkodásunkat egy adott témáról. A „háború pokol” metafora például a háború borzalmait, szenvedéseit hangsúlyozza, míg a „háború játék” metafora a háború stratégiai, versengő jellegét emeli ki.
A képszerűség a nyelvet élénkebbé, színesebbé és kifejezőbbé teszi. A metaforák segítségével bonyolult gondolatokat tudunk érthetően és emlékezetesen átadni. Gondoljunk csak a reklámokra, a politikai beszédekre vagy a szerelmes levelekre – mind tele vannak képszerű elemekkel, metaforákkal, amelyek célja, hogy megragadják a figyelmünket, érzelmeket váltsanak ki belőlünk, és meggyőzzenek bennünket.
A képszerűség a különböző művészeti ágakban: Irodalom, festészet, szobrászat, zene
A képszerűség, mint stíluseszköz, áthatja a különböző művészeti ágakat, bár megjelenési formái és a nyelvre gyakorolt hatása eltérő lehet. Az irodalomban a képszerűség a szavak erejével teremt vizuális élményt, míg a festészetben a színek és formák közvetlen képi megjelenítése dominál. A szobrászat a térbeli valóság megragadásával és annak művészi interpretációjával éri el a képszerűséget, míg a zene – talán meglepő módon – a hangok segítségével képes belső képeket, érzelmeket és asszociációkat kiváltani.
Az irodalomban a képszerűség elsősorban a leírások, hasonlatok, metaforák és egyéb figuratív nyelvi eszközök által valósul meg. Egy jól megírt tájleírás, egy érzékletes portré vagy egy erős metafora képes a befogadóban egyértelmű képeket generálni. A nyelv itt a festővászon, a szavak pedig az ecsetvonások, amelyekkel a szerző megalkotja a maga belső világát.
A festészetben a képszerűség a művészet alapja. A festő a színek, formák, vonalak és textúrák segítségével közvetlenül jeleníti meg a valóságot vagy annak egy elképzelt változatát. A festmény maga a kép, amely azonnal hat a nézőre. A különböző festészeti stílusok (realizmus, impresszionizmus, expresszionizmus stb.) mind más-más módon közelítik meg a képszerűséget, eltérő hangsúlyt fektetve a valósághű ábrázolásra, az érzelmi kifejezésre vagy a formai kísérletezésre.
A szobrászat a térbeli dimenzióban valósítja meg a képszerűséget. A szobrász formázza, alakítja az anyagot (kő, fa, fém, agyag stb.), hogy háromdimenziós képet hozzon létre. A szobor nem csupán egy tárgy, hanem egy művészi kifejezés, amely a fény és árnyék játékával, a felületek textúrájával és a formai harmóniával képes érzelmeket és gondolatokat közvetíteni.
A zene látszólag a legtávolabb áll a képszerűségtől, hiszen a hangok absztrakt művészete. Ugyanakkor a zene rendkívül hatékonyan képes belső képeket, hangulatokat és érzelmeket kiváltani. A zeneszerző a dallamok, harmóniák, ritmusok és hangszínek segítségével olyan hangzásvilágot teremt, amely a hallgatóban asszociációkat ébreszt, és elképzelt tájakat, történeteket vagy érzelmi állapotokat idéz elő.
A képszerűség a zenében nem közvetlen vizuális ábrázolás, hanem inkább egyfajta szinesztézia, ahol a hangok érzéki benyomásokat keltenek, amelyek vizuális, tapintási vagy akár ízbeli élményekhez kapcsolódnak.
Összességében a képszerűség a különböző művészeti ágakban eltérő eszközökkel és módszerekkel valósul meg, de mindegyik célja az, hogy a befogadóban erős érzéki benyomásokat keltsen, és mélyebb megértést vagy érzelmi reakciót váltson ki. A képszerűség a nyelv szerves része, amely lehetővé teszi a művészek számára, hogy a szavak, színek, formák és hangok segítségével kifejezzék a világot és annak megélését.
A képszerűség a reklámban és a médiában: Manipuláció és meggyőzés
A reklám és a média előszeretettel alkalmazza a képszerűséget, nem csupán a figyelem megragadása, hanem a manipuláció és a meggyőzés érdekében is. Ez a jelenség a művészetben alkalmazott stíluseszközök nyelv általi közvetítésének egy torzított, célzatos változata. Ahol a művészet a megértésre és az esztétikai élményre törekszik, a reklám az azonnali hatásra és a vásárlási hajlandóság növelésére fókuszál.
Gyakori eszköz a színek pszichológiai hatásának kihasználása: a piros a sürgősséget és az izgalmat, a kék a megbízhatóságot és a nyugalmat sugallja. A képek kompozíciója szintén kulcsfontosságú; a termék elhelyezése a kép középpontjában, vagy a „hármas szabály” alkalmazása tudatosan irányítja a néző tekintetét. A metaforák és szinekdochék (a rész az egészért) gyakran megjelennek a hirdetésekben, például egy csepp víz a tisztaságot jelképezi, vagy egy mosolygó arc a boldogságot társítja a termékhez.
A reklámok által közvetített képszerűség célja nem a valóság tükrözése, hanem egy idealizált, vágykeltő világ megteremtése, amely a fogyasztót a termék megvásárlására ösztönzi.
A média pedig a képszerűséget felhasználja a hírek interpretálására. A szövegkörnyezetből kiragadott képek, a hangulatfokozó zene és a narratív keretek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a nézők egy adott eseményt a közvetítő szándéka szerint értelmezzenek. A politikai kampányok különösen élnek ezzel a módszerrel, ahol a jelöltek imázsát gondosan felépített képszerű elemekkel erősítik meg, vagy éppen ellenfeleikét próbálják lejáratni.
Fontos a tudatos médiafogyasztás, hogy felismerjük a képszerűség manipulatív erejét, és kritikus szemmel tekintsünk a reklámok és a média által közvetített üzenetekre. A művészetben megtapasztalt képszerűséggel ellentétben, ahol a befogadó saját értelmezése kerül előtérbe, a reklám és a média a befogadó gondolkodását kívánja irányítani.
A képszerűség a filmben: Vizuális metaforák és szimbólumok
A filmben a képszerűség nem csupán a látványt jelenti, hanem egy mélyebb jelentésréteget is hordoz, melyet a vizuális metaforák és szimbólumok közvetítenek. Ezek az eszközök lehetővé teszik a rendező számára, hogy a történetet, a karakterek érzelmeit és a film mondanivalóját a szavaknál sokkal árnyaltabban fejezze ki.
A vizuális metaforák olyan képi elemek, amelyek egy konkrét dolog helyett valami elvontabbat jelképeznek. Például, egy viharos tenger megjeleníthet egy karakter belső konfliktusát, míg egy elhagyatott, sötét utca a reménytelenséget szimbolizálhatja. A metaforák értelmezése persze kontextusfüggő, és a nézők egyéni tapasztalatai is befolyásolják.
A szimbólumok ennél konkrétabb jelentéssel bírnak, gyakran kulturálisan rögzültek. Egy galamb a békét, egy vörös rózsa a szerelmet, egy kereszt a vallást jelképezheti. A filmkészítők ezeket a szimbólumokat tudatosan használják, hogy a történet bizonyos aspektusait hangsúlyozzák.
A film nyelvében a vizuális metaforák és szimbólumok nem csupán díszítőelemek, hanem a narratíva szerves részei, melyek a néző érzelmi és intellektuális bevonódását segítik elő.
A fény és árnyék is fontos képszerű eszközök. A világos jelenetek reményt, boldogságot, míg a sötétek félelmet, bizonytalanságot sugallhatnak. A színek is hasonlóan erőteljesen befolyásolják a nézői érzékelést. A vörös szenvedélyt, erőszakot, a kék nyugalmat, szomorúságot idézhet elő. A mise-en-scène, vagyis a látványtervezés (díszletek, jelmezek, kellékek) mind-mind hozzájárul a film képszerűségéhez és jelentéséhez.