Friedrich Nietzsche, a 19. század végi német filozófus, radikális gondolkodásmódjával mélyen befolyásolta a 20. és 21. század gondolkodását és művészetét. Kritikája a hagyományos morálról, a vallásról és a metafizikáról alapjaiban rengette meg a korabeli értékrendszereket. Az „Isten halott” kijelentése nem csupán egy ateista álláspont volt, hanem egy diagnózis a nyugati kultúra értékvesztéséről és a hagyományos tekintélyek megkérdőjelezéséről.
Nietzsche öröksége abban rejlik, hogy felszabadította a gondolkodókat és művészeket a konvenciók alól, ösztönözve őket az egyéni értékek és jelentések megteremtésére.
Ez a szabadság a modernizmus és a posztmodern művészeti irányzatok alapjává vált. Gondolatai visszhangra találtak az egzisztencializmusban, a posztstrukturalizmusban és a feminista elméletekben is. Művei, mint a „Túl jón és rosszon” és a „Zaratustra”, nem csupán filozófiai értekezések, hanem irodalmi alkotások is, amelyek mélyen hatottak a regényírásra, a költészetre és a drámára. Nietzsche hatása a művészetekre abban is megmutatkozik, hogy újfajta szubjektivitást és érzelmi mélységet hozott be, elutasítva a klasszikus harmóniát és objektivitást.
Nietzsche élete és főbb művei: Rövid áttekintés
Friedrich Nietzsche 1844-ben született Röckenben, egy kis porosz faluban. Életének korai szakaszát a klasszika-filológia tanulmányozása jellemezte. Már fiatalon rendkívüli tehetséget mutatott, ami a Bázeli Egyetemre vezette, ahol 1869-ben professzori kinevezést kapott, mindössze 24 évesen.
Korai művei, mint A tragédia születése (1872), Schopenhauer és Wagner hatását tükrözik, a görög dráma és művészet elemzése révén. Később azonban eltávolodott ezektől a befolyásoktól, és saját, egyedi filozófiáját kezdte kidolgozni.
Fontosabb művei közé tartozik az Emberi, túlságosan is emberi (1878), amelyben már megjelennek a későbbi gondolatai csírái, a Vidám tudomány (1882), amelyben először említi a „Isten halott” gondolatot, és a Zarathustra (1883-1885), ami talán a leghíresebb és legpoétikusabb műve, ahol a „Übermensch” (felülmúló ember) koncepciója központi szerepet kap.
A jó és a rossz genealógiája (1887) a morál hagyományos értelmezését kérdőjelezi meg, míg az Ecce Homo (1888) egyfajta önéletrajzi és filozófiai összegzésként is felfogható. Nietzsche 1900-ban halt meg Weimarban, hosszan tartó mentális betegség után.
Nietzsche munkássága alapvetően az európai nihilizmus problémájával foglalkozik, és kísérletet tesz annak meghaladására egy új értékrend megteremtésével.
Életműve nem csupán filozófiai értekezések gyűjteménye, hanem egyben irodalmi alkotás is, amely mélyen befolyásolta a modern művészetet és gondolkodást.
A „transzvalutáció” fogalma: Az értékek átértékelése
Nietzsche örökségének egyik legfontosabb eleme a „transzvalutáció”, vagyis az értékek átértékelésének fogalma. Ez a gondolat gyökeresen átformálta a modern gondolkodást, és mély hatást gyakorolt a művészetre is. Nietzsche szerint a hagyományos, különösen a keresztény morál alapvető hiányosságokkal küzd, mert az életet tagadó, a gyengeséget dicsőítő értékeket helyezi előtérbe.
A transzvalutáció nem egyszerűen a meglévő értékek felülvizsgálatát jelenti, hanem egy radikális átalakítást. Nietzsche azt állította, hogy a „jó” és a „rossz” konvencionális fogalmai valójában a hatalmi viszonyok tükröződései. A „nemes” és a „alávaló” szembeállítása a hatalom, az erő és a vitalitás szempontjából relevánsabb. Nietzsche a „mestermorál” és a „rabszolgamorál” közötti különbségtétellel illusztrálja ezt: a mestermorál az erős, önálló egyének értékrendje, míg a rabszolgamorál a gyenge, elnyomott emberek válasza az elnyomásra, amely a megbocsátást, az alázatot és a szeretetet dicsőíti.
A modern művészetre gyakorolt hatása abban áll, hogy felszabadította a művészeket a konvenciók alól. A transzvalutáció arra ösztönözte a művészeket, hogy kérdőjelezzék meg a társadalmi normákat, és fejezzék ki saját, egyéni nézőpontjukat, még akkor is, ha az sokkoló vagy provokatív. Ez a hatás tetten érhető a modernizmus különböző irányzataiban, mint például az expresszionizmusban, a szürrealizmusban és az absztrakt művészetben, ahol a művészek a hagyományos szépségideálokat felváltották a szubjektív élmények és az érzelmek kifejezésével.
Nietzsche kritikája nem pusztán a kereszténységre irányult, hanem minden olyan rendszerre, amely elnyomja az emberi potenciált. A transzvalutáció egy folyamatos önmeghaladásra ösztönöz, arra, hogy az egyén saját maga alkossa meg az értékeit, és ne vakon kövesse a társadalmi elvárásokat.
Nietzsche szerint az értékek átértékelése nem cél, hanem folyamat. Egy állandó kihívás, amely arra ösztönzi az embert, hogy kritikus szemmel vizsgálja önmagát és a világot, és hogy merje megkérdőjelezni a bevett dogmákat.
Ez a gondolat mélyen áthatotta a 20. századi egzisztencialista filozófiát is, amely az egyéni felelősségre és a szabadságra helyezi a hangsúlyt. A transzvalutáció tehát nem csupán egy filozófiai fogalom, hanem egy életmódra való felhívás, amely arra ösztönzi az embert, hogy vállalja a felelősséget a saját életéért, és hogy merje megalkotni saját, egyéni értékeit.
Az „Übermensch” (Felsőbbrendű ember) ideája: Mit jelentett Nietzsche számára?
Nietzsche Übermensch fogalma központi szerepet játszik filozófiájában, de gyakran félreértelmezik. Nem egy rasszista felsőbbrendűséget hirdetett, hanem egy pszichológiai és morális ideált, egy célt, amely felé az emberiség törekedhet. Ez nem egy konkrét embercsoportot jelöl, hanem egy potenciált, ami mindenkiben ott rejlik.
Számára az Übermensch az a személy, aki képes legyőzni a nihilizmust, ami a „Isten halott” következménye. Képes elfogadni a világot minden fájdalmával és örömével, és új értékeket teremteni ahelyett, hogy vakon követné a régi, megdőlt morális rendszereket. Nem a hagyományos értelemben vett „jó” ember, hanem egy kreatív, önálló lény, aki saját életét a művészet egy formájává alakítja.
Nietzsche kritikusan szemlélte a keresztény morált, amit szerinte a gyengeség és a lemondás ideálját hirdeti. Ezzel szemben az Übermensch az életigenlést testesíti meg, azaz a „amor fati” elvét, ami a sors szeretetét jelenti. Képes elfogadni a múltat, a jelen kihívásait és a jövő bizonytalanságát anélkül, hogy megbánná vagy elutasítaná azokat. Ez nem passzív elfogadás, hanem aktív teremtés.
Az Übermensch nem egy előre meghatározott állapot, hanem egy folyamat, egy állandó fejlődés. Nem egy cél, amit el lehet érni, hanem egy horizont, ami felé törekedni kell.
Fontos megérteni, hogy Nietzsche nem egy tökéletes embert képzelt el, hanem egy olyan embert, aki folyamatosan küzd önmagával és a világgal. Ez a küzdelem nem a pusztításról szól, hanem a teremtésről, az új értékek létrehozásáról és az élet szépségének felfedezéséről. Az Übermensch ideája arra ösztönzi az embereket, hogy vállalják a felelősséget saját életükért és teremtsék meg saját értékrendszerüket.
Az Übermensch fogalma nem egy egyszerű recept a boldogsághoz vagy a sikerhez. Ez egy kihívás, egy felszólítás arra, hogy legyünk bátrabbak, kreatívabbak és őszintébbek önmagunkhoz. Arra ösztönöz, hogy ne elégedjünk meg a konvenciókkal, hanem merjünk saját utat járni, és teremtsünk egy olyan világot, ami az életigenlésen és a kreativitáson alapul.
Az örök visszatérés gondolata: A létezés elfogadása és szeretete
Nietzsche örökségének egyik legmeghatározóbb eleme az örök visszatérés gondolata, mely nem csupán egy kozmológiai teória, hanem egy etikai imperatívusz. A gondolat lényege, hogy az életünk minden pillanata, minden öröme és bánata, minden döntésünk és következménye végtelen alkalommal újra és újra megismétlődik, pontosan ugyanúgy, ahogy az már egyszer megtörtént.
Ez a perspektíva radikálisan átértékeli a létezésünket. Ha tudnánk, hogy minden, amit teszünk, örökké ismétlődni fog, hogyan élnénk az életünket? Vajon megbánnánk-e a döntéseinket, vagy elfogadnánk azokat, mint a sorsunk elkerülhetetlen részét?
Nietzsche szerint az örök visszatérés gondolata nem a kétségbeesés forrása kell, hogy legyen, hanem a legnagyobb megerősítés. Arra ösztönöz, hogy szeressük az életünket, pontosan úgy, ahogy van, minden hibájával és tökéletlenségével együtt. Ha nem tudnánk örömmel fogadni a visszatérés gondolatát, akkor az azt jelenti, hogy nem élünk elég intenzíven, nem vállalunk elég felelősséget a tetteinkért.
Az örök visszatérés nem csupán egy lehetőség, hanem egy felhívás: élj úgy, hogy életed minden pillanatát újra és újra átélnéd, örömmel és elfogadással.
Ez a gondolat mélyen befolyásolta a modern gondolkodást és művészetet. Számos írót, festőt és filmrendezőt inspirált arra, hogy az élet értelmének kérdését új szemszögből vizsgálják. Az egzisztencializmus, a posztmodern irodalom és a különböző művészeti ágak gyakran foglalkoznak az örök visszatérés témájával, az élet elfogadásának és szeretetének fontosságával.
Nietzsche öröksége ebben a tekintetben abban áll, hogy átértelmezte a szenvedést és a boldogságot. Nem a fájdalom elkerülésére kell törekednünk, hanem arra, hogy megtanuljunk szeretni az életet, minden kihívásával és örömével együtt. Az örök visszatérés gondolata egy radikális önelfogadásra és az élet feltétel nélküli szeretetére ösztönöz.
Nietzsche kritikája a kereszténységről és a morálról
Nietzsche örökségének egyik legvitatottabb és legjelentősebb eleme a kereszténységgel és a hagyományos morállal szembeni radikális kritikája. Nem egyszerűen elutasította ezeket, hanem alapjaiban kérdőjelezte meg a létjogosultságukat és hatásukat a nyugati civilizációra. Úgy vélte, hogy a keresztény morál, különösen a „rabszolga-morál”, elnyomja az emberi potenciált és az életigenlést.
Nietzsche szerint a kereszténység a gyengéket és szenvedőket helyezi a középpontba, dicsőítve az alázatot, az önfeláldozást és a megbocsátást. Ezzel szemben a „rabszolga-morál” elnyomja az erősebb, kreatívabb és ambiciózusabb egyéneket, akik az életigenlés és az önmegvalósítás útját választanák. A kereszténység szerinte egyfajta élettagadás, ami megakadályozza az emberiséget abban, hogy elérje a benne rejlő lehetőségeket.
Nietzsche legfontosabb állítása talán az, hogy „Isten meghalt”. Ezzel nem csupán a vallási hit hanyatlására utalt, hanem arra a mély válságra is, ami a hagyományos értékek összeomlásával járt.
Ez a válság szerinte lehetőséget is kínált: az emberiségnek fel kell ismernie, hogy nincs külső, objektív igazság, és hogy az értékeket magunknak kell megteremtenünk. Ez a gondolat vezetett a „Übermensch” (felsőbbrendű ember) fogalmához, aki képes túllépni a hagyományos morálon, elfogadni az élet minden aspektusát (beleértve a szenvedést is), és saját értékrendszert alkotni.
Nietzsche kritikája nem csupán a vallásnak szólt, hanem a teljes nyugati filozófiai hagyománynak, különösen a platonizmusnak és a kantianizmusnak is. Úgy vélte, hogy ezek a rendszerek mind arra törekednek, hogy egy ideális, transzcendens világot teremtsenek, elszakadva a valóságtól és az élet konkrét tapasztalataitól. Ezzel szemben Nietzsche az életigenlés és a perspektivizmus mellett érvelt, hangsúlyozva, hogy az igazság szubjektív, és hogy a világot különböző szemszögekből kell vizsgálnunk.
Nietzsche hatása a filozófiára: Az egzisztencializmus előfutára
Nietzsche filozófiája alapjaiban rengette meg a korabeli gondolkodást, és közvetlen hatást gyakorolt az egzisztencializmus kialakulására. Bár ő maga nem nevezte magát egzisztencialistának, számos kulcsfogalma – mint például a szubjektivitás hangsúlyozása, a nihilizmus problémája, az egyéni felelősség fontossága és a lét értelmének keresése – mind az egzisztencialista gondolkodás központi elemei lettek.
Az egzisztencialisták Nietzsche kritikájából indultak ki a hagyományos metafizikai és vallási rendszerekkel szemben. Nietzsche „Isten halott” kijelentése nem pusztán ateista álláspont volt, hanem a hagyományos értékrendek összeomlásának felismerése. Az egzisztencialisták ezt a nihilizmust nem passzívan fogadták el, hanem arra törekedtek, hogy új, szubjektív értékrendet hozzanak létre.
Nietzsche hangsúlyozta az egyéni akarat és döntés szabadságát, ami az egzisztencializmus egyik alapköve lett. Az ember „önmaga kovácsa”, aki felelős a saját sorsáért és értékrendjéért.
Nietzsche „übermensch” (felsőbbrendű ember) fogalma is fontos előképe volt az egzisztencialista gondolkodásnak. Bár a felsőbbrendű ember nem egy konkrét ideál, hanem egy folyamatos önmeghaladásra való törekvés, amely az egyéni potenciál kibontakoztatására ösztönöz. Az egzisztencialisták ezt az önmeghaladást az autentikus élet megélésének kulcsfontosságú elemeként értelmezték.
Gondolatai, mint az örök visszatérés, a hatalom akarása és a perspektivizmus, mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy az egzisztencializmus az emberi lét alapvető kérdéseit a szubjektív tapasztalatok és a felelősségvállalás szemszögéből vizsgálja. Nélkülözhetetlen előfutára volt olyan gondolkodóknak, mint Sartre, Camus és Heidegger.
Nietzsche hatása az irodalomra: Thomas Mann, Hermann Hesse és mások
Nietzsche irodalomra gyakorolt hatása mélyreható és szerteágazó volt. Gondolatai, különösen az életigenlés, a szuperember fogalma, és a tradicionális értékek kritikája, termékeny talajra találtak a 20. század eleji írók műveiben.
Thomas Mann munkásságában Nietzsche hatása különösen szembetűnő. A Halál Velencében című novellájában a főhős, Aschenbach, egy olyan művész, aki a tökéletesség és a szépség iránti megszállottságában a nietzschei szuperember ideáljához próbál közelíteni, ám végül elbukik. Mann későbbi műveiben, mint például a Doktor Faustus, Nietzsche filozófiájának komplexebb és árnyaltabb értelmezése jelenik meg.
Hermann Hesse is mélyen merített Nietzsche gondolataiból. Sziddhárta című regényében a főhős útkeresése, az egyéni tapasztalatokra való hangsúly, és a hagyományos tanítások elvetése mind Nietzschei inspirációt tükröznek. Hesse A pusztai farkas című regénye pedig Nietzsche nihilizmusának és az emberi lélek kettősségének komplex vizsgálata.
Nietzsche hatása nem korlátozódott csupán Mannra és Hessére. Számos más író, mint például André Gide, D.H. Lawrence és Albert Camus is merített gondolataiból, formálva ezzel a modern irodalom témáit és stílusát.
Nietzsche műveinek hatása nem csupán a témákban, hanem a stílusban is megmutatkozik. Az ironikus hangvétel, a fragmentált narratíva, és a személyes nézőpont előtérbe helyezése mind olyan eszközök, melyeket Nietzsche is előszeretettel alkalmazott, és melyek a modern irodalom jellemzőivé váltak. Az őszinteségre, a konvenciók lerombolására való törekvés új utakat nyitott meg az írók előtt, és segített formálni a 20. századi irodalom arculatát.
Nietzsche hatása a pszichológiára: Freud és Jung értelmezései
Nietzsche mélyenszántó gondolatai jelentős hatást gyakoroltak a pszichológia fejlődésére, különösen Sigmund Freud és Carl Jung munkásságára. Bár Freud sosem ismerte el nyíltan Nietzsche befolyását, az ösztönök fontosságának hangsúlyozása, a tudattalan feltárása és a racionalitás kritikája egyértelmű párhuzamokat mutat. Freud ösztön-elmélete, különösen a Thanatos, a halálösztön koncepciója, visszhangozza Nietzsche gondolatait a hatalom akarásáról, mely nem csupán a túlélésre, hanem az érvényesülésre is irányul.
Jung azonban expliciten elismerte Nietzsche hatását.
Jung szerint Nietzsche a „kollektív tudattalan” előfutára volt, aki megsejtette az emberi psziché mély, archetipikus rétegeit.
Nietzsche önmagunk meghaladásának gondolata, a „Übermensch” ideálja pedig Jung individuációs folyamatában, az önmegvalósítás felé vezető úton köszön vissza. Jung Nietzschét nem csupán filozófusként, hanem egyfajta pszichológiai prófétaként tekintette, aki feltárta a modern ember belső konfliktusait és a transzcendencia iránti vágyát. Mindkét pszichoanalitikus, bár eltérő módon, Nietzsche gondolatait felhasználva mélyítette el az emberi psziché megértését, és formálta át a pszichoterápiás gyakorlatot. Nietzsche hatása nem korlátozódott a konkrét elméletekre; a pszichológiai gondolkodás egészére kiterjedt, a racionalitás kritikájától az emberi létezés értelmének kereséséig.
Nietzsche hatása a művészetre: A szimbolizmus és az expresszionizmus
Nietzsche filozófiája mélyen áthatotta a 19. század végi és a 20. század eleji művészeti irányzatokat, különösen a szimbolizmust és az expresszionizmust. A szimbolisták, elfordulva a naturalista ábrázolástól, a szimbólumok és az allegóriák segítségével igyekeztek megragadni a mélyebb, nem racionális valóságot. Nietzsche „Isten halott” kiáltványa és a nihilizmus fogalma a szimbolista művészekben egyfajta szabadságot generált, hogy a hagyományos értékrendek felülbírálatával új, személyes jelentéseket hozzanak létre.
Az expresszionizmus, amely a 20. század elején bontakozott ki, még direktebb módon tükrözte Nietzsche hatását. Az expresszionista művészek a belső érzelmek és a szubjektív tapasztalatok kifejezésére törekedtek, gyakran torz és elvont formák, valamint élénk színek használatával. Nietzsche „az akarat a hatalomra” elmélete inspirálta őket arra, hogy a művészetet ne pusztán a valóság tükreként, hanem az egyéni akarat és a kreatív erő megnyilvánulásaként értelmezzék.
Nietzsche gondolatai a szubjektivitásról, az egyéni értékek teremtéséről és a hagyományos morál felülbírálatáról alapvetően átalakították a művészet fogalmát, lehetővé téve a szimbolisták és az expresszionisták számára, hogy új utakat találjanak a művészi kifejezésben.
Gyakran ábrázolták a küszködő, magányos egyént, aki szembenéz a modern világ kihívásaival. A „Übermensch” (felsőbbrendű ember) ideálja, bár sokféleképpen értelmezték, ösztönzőleg hatott a művészekre, hogy a tömeg fölé emelkedve, saját értékrendjük szerint alkossanak.
Nietzsche és a politika: A félreértelmezések és a náci ideológia
Nietzsche filozófiájának egyik legvitatottabb aspektusa a politikához való viszonya, különös tekintettel a náci ideológiával való állítólagos kapcsolatára. Fontos hangsúlyozni, hogy Nietzsche sosem volt antiszemita vagy nacionalista, gondolatai pedig szöges ellentétben álltak a náci ideológiával. Azonban műveinek bizonyos elemei, mint például az übermensch (felülmúló ember) fogalma és az „akaraterő” hangsúlyozása, félreértelmezésre adtak okot.
A félreértelmezések nagyrészt Nietzsche nővérének, Elisabeth Förster-Nietzschének köszönhetőek, aki a filozófus halála után átvette a hagyaték gondozását. Elisabeth, aki maga is antiszemita és nacionalista nézeteket vallott, manipulálta és meghamisította Nietzsche írásait, hogy azok jobban illeszkedjenek a náci ideológiához. Például a Az akaraterő című, Nietzsche jegyzeteiből összeállított, de általa soha nem publikált könyvet Elisabeth szerkesztette és adta ki, jelentősen torzítva a filozófus eredeti gondolatait.
A nácik felhasználták Nietzsche „felülmúló ember” fogalmát a saját árja fajelméletük igazolására, eltorzítva annak eredeti jelentését. Nietzsche a „felülmúló embert” nem egy konkrét fajként vagy társadalmi csoportként képzelte el, hanem egy olyan ideált, amelyre minden ember törekedhet, a saját lehetőségeinek maximális kihasználásával és az önmeghaladással.
A legfontosabb megérteni, hogy Nietzsche filozófiája komplex és árnyalt, és nem redukálható egyszerű politikai ideológiára. A náci ideológia szelektíven és torzítva használta fel Nietzsche gondolatait a saját céljaira, figyelmen kívül hagyva vagy elhallgatva azokat az elemeket, amelyek ellentmondtak a náci világnézetnek.
Nietzsche élesen kritizálta a nacionalizmust és az antiszemitizmust, és elítélte a korabeli német társadalom szűklátókörűségét. Írásai tele vannak a tömegmentalitás, a konformizmus és a hatalomvágy kritikájával, amelyek mind ellentétesek a náci ideológia alapelveivel. Fontos tehát a kontextusba helyezés és az eredeti források tanulmányozása ahhoz, hogy megértsük Nietzsche valódi gondolatait és elkerüljük a félreértelmezéseket.
Nietzsche recepciója a 20. és 21. században: Folyamatos értelmezések
Nietzsche recepciója a 20. és 21. században rendkívül összetett és sokrétű. A filozófus gondolatai, melyek már életében is vitákat generáltak, a halála után csak tovább polarizálták a közvéleményt és a tudományos diskurzust. A korai értelmezések gyakran torzították Nietzsche üzenetét, különösen a nacionalista és rasszista ideológiák által, amelyek a „felsőbbrendű ember” koncepcióját saját céljaikra használták fel. Ezek az interpretációk nagymértékben árnyékolták be Nietzsche valódi filozófiai törekvéseit.
A második világháború után a Nietzsche-kutatás új lendületet vett. Számos filozófus és tudós, mint például Martin Heidegger, Michel Foucault és Gilles Deleuze, újraértelmezte Nietzsche műveit, hangsúlyozva a hatalom, a nyelv és a perspektivizmus szerepét. Ezek az értelmezések elvetették a korábbi ideologikus torzításokat, és Nietzsche-t a posztstrukturalizmus és a dekonstrukció előfutáraként mutatták be.
A 20. és 21. századi recepció legfontosabb jellemzője a folyamatos újraértelmezés és a különböző perspektívák ütköztetése. Nincsen egyetlen „helyes” Nietzsche-olvasat, hanem a filozófus gondolatai folyamatosan párbeszédben állnak a kor aktuális kérdéseivel.
A művészetben Nietzsche hatása továbbra is érezhető. A szürrealizmus, az abszurditás színháza és a kortárs irodalom mind merít Nietzsche gondolataiból, különösen a „művészi lét” és az „életigenlés” koncepcióiból. A zene területén például Richard Strauss művei, különösen a „Also sprach Zarathustra”, közvetlenül tükrözik Nietzsche filozófiájának hatását.
Összességében, Nietzsche recepciója egy dinamikus és folyamatosan változó folyamat. Bár a korai értelmezések sok kárt okoztak a filozófus hírnevének, a későbbi kutatások lehetővé tették, hogy Nietzsche gondolatai a modern gondolkodás és a művészet szerves részévé váljanak.
Nietzsche kritikái: A nihilizmus vádja és a válaszok
Nietzsche munkásságának egyik leggyakoribb kritikája a nihilizmus vádja. Sokan úgy értelmezték filozófiáját, mint a hagyományos értékek, erkölcsök és vallási hitek teljes elvetését, ami egy értékvesztett, céltalan világ képét festi elénk. Ez az olvasat különösen érvényesült a „God is dead” (Isten halott) kijelentésének félreértelmezése nyomán.
A kritikusok szerint Nietzsche nihilizmusa pusztító hatású, mert aláássa a társadalmi kohéziót és az egyéni élet értelmét. Azzal vádolták, hogy a káoszba és a relativizmusba vezeti az emberiséget, ahol nincsenek objektív igazságok vagy erkölcsi normák.
Ugyanakkor Nietzsche védelmezői hangsúlyozzák, hogy a filozófus nem a nihilizmus hirdetője, hanem annak diagnosztája. Szerinte a nihilizmus a nyugati kultúra elkerülhetetlen következménye, amely a racionális gondolkodás és a hagyományos értékekbe vetett hit elvesztése miatt alakult ki.
Nietzsche célja nem a nihilizmus propagálása, hanem annak meghaladása.
Az általa javasolt „Übermensch” (felsőbbrendű ember) fogalma éppen a nihilizmus legyőzésének kísérlete. A felsőbbrendű ember az, aki képes saját értékeket teremteni, elfogadni az élet tragikumát, és saját akaratából értelmet adni létezésének.
Nietzsche filozófiája tehát nem a tagadás, hanem az új értékek keresése. Nem a hagyományos erkölcsök elvetését jelenti, hanem egy transzvalutációt, egy átértékelést, amely a valóság mélyebb megértésén alapul.
