A csembaló világa egy rejtett kincs, mely mélyen gyökerezik a zenei történelemben. Megismerése nem csupán a múlt iránti tiszteletadás, hanem egy egyedülálló hangzásvilág felfedezése is. Gondoljunk csak Bach, Händel vagy Scarlatti műveire, melyek eredetileg erre a hangszerre íródtak! Ezek a kompozíciók csembalón szólalnak meg igazán autentikusan, feltárva a szerző eredeti szándékait.
Érdemes megismernünk a csembalót, mert működési elve gyökeresen eltér a zongoráétól. Míg a zongorán a kalapácsok ütnek a húrokra, addig a csembalón egy apró plectrum (általában tollból vagy műanyagból készült kis „csákány”) pengeti meg azokat. Ez a különbség alapvetően befolyásolja a hangszín karakterét, egy csilingelő, tiszta, de kevésbé dinamikus hangzást eredményezve.
A csembaló megismerése kulcsot ad a barokk zene mélyebb megértéséhez és élvezetéhez, lehetővé téve számunkra, hogy a korabeli hallgatók fülével hallgassuk a mesterműveket.
Ezen túlmenően, a csembaló története tele van érdekességekkel és kulisszatitkokkal. A hangszer készítése igazi mestermunka, mely évszázadokon át öröklődött. A különböző korok csembalói eltérő hangzással és mechanikával rendelkeznek, melyek mind a korabeli zenei ízlést tükrözik. A csembaló nem csupán egy hangszer, hanem egy történelmi dokumentum is, mely mesél a zene, a művészet és a technológia fejlődéséről.
A csembaló története: A kezdetektől a virágkorig
A csembaló története a XIV. század felé nyúlik vissza, bár a pontos eredete homályba vész. A korai csembalók, a virginalok és a clavicytheriumok, kisebb méretűek és egyszerűbb szerkezetűek voltak, mint a későbbi, nagyobb hangszerek. Ezek a korai modellek gyakran egyetlen billentyűsorral rendelkeztek, és a hangszínt is kevésbé lehetett variálni.
A XV. és XVI. században az olasz csembalókészítők, különösen Bologna és Velence műhelyeiben, jelentős fejlődést értek el a hangszer hangzásában és mechanikájában. Ekkor vált a csembaló egyre népszerűbbé az arisztokrácia és a művelt polgárság körében.
A XVII. és XVIII. század jelentette a csembaló virágkorát. Ekkor a francia, flamand és angol csembalókészítők, mint például a Couchet család Antwerpenben, valamint a Blanchet és Taskin műhelyek Párizsban, készítették a legkifinomultabb és legdíszesebb hangszereket. Ezek a csembalók gyakran két billentyűsorral rendelkeztek, lehetővé téve a hangszínek kombinálását és a hangerő finomabb szabályozását.
A csembaló a barokk zene egyik legfontosabb hangszere lett, meghatározva a kor zenei stílusát és hangzását.
Ekkor születtek a csembalóra komponált legjelentősebb művek is, olyan zeneszerzők tollából, mint Johann Sebastian Bach, Georg Friedrich Händel, Domenico Scarlatti és François Couperin. A csembaló nem csupán szólóhangszerként, hanem zenekari és kamarazenei környezetben is kulcsszerepet játszott, a basso continuo egyik legfontosabb alkotóelemeként.
A XIX. században a zongora megjelenésével és fejlődésével a csembaló fokozatosan háttérbe szorult, de a XX. században, a historikus előadói gyakorlat újjáéledésével ismét reneszánszát éli, és újra megtalálta helyét a koncerttermekben és a zenei oktatásban.
A csembaló felépítése: Alapvető alkatrészek és azok funkciói
A csembaló hangjának titka a bonyolult, de zseniálisan egyszerű mechanikában rejlik. Az alapvető alkatrészek együttműködése teszi lehetővé a jellegzetes, csilingelő hangzást. Nézzük meg közelebbről, melyek ezek az elemek!
A billentyűk a legnyilvánvalóbbak. Amikor egy billentyűt lenyomunk, az egy bonyolult láncreakciót indít el. A billentyű egy emeltyűhöz kapcsolódik, ami a felpattanó (angolul: *jack*) mozgását irányítja. A felpattanó egy kis, függőlegesen mozgó alkatrész, ami a hangkeltésért felelős.
A felpattanó legfontosabb része a pöcök (angolul: *plectrum*). Ez egy apró, általában madártollból készült (de manapság műanyagból is lehet) kis darab, ami a húrt megpendíti. Amikor a billentyűt lenyomjuk, a felpattanó felemelkedik, és a pöcök beleakad a húrba, majd megpendíti azt. Ez a húr rezgése hozza létre a hangot.
Amikor a billentyűt elengedjük, a felpattanó visszasüllyed. Ekkor egy csillapító (angolul: *damper*) – ami általában egy kis darab filc – a húrhoz ér, és lefogja azt, így elnémítja a hangot. Ez a mechanizmus teszi lehetővé a tiszta, pontos hangzást.
A csembaló hangjának lényege tehát nem a kalapács ütése, mint a zongoránál, hanem a húr megpendítése egy apró pöcökkel.
Fontos megemlíteni a regisztereket is. A regiszterek lehetővé teszik, hogy a hangszer különböző hangmagasságokban szólaljon meg, vagy akár a hangszínt is megváltoztassuk. Ez úgy történik, hogy a regiszterekkel különböző húrsorokat kapcsolhatunk be vagy ki, illetve a pöckök helyzetét is módosíthatjuk.
Végül, de nem utolsósorban, a hangszekrény is kulcsfontosságú. Ez a fa szerkezet erősíti fel a húrok rezgését, és adja a csembaló jellegzetes hangszínét. A hangszekrény formája, mérete és a felhasznált faanyag mind befolyásolják a végső hangzást.
A billentyűzet és a húrok kapcsolata: Hogyan szólal meg a csembaló?
A csembaló hangjának titka a billentyűzet és a húrok közötti különleges kapcsolatban rejlik. Nem kalapácsok ütnek a húrokra, mint a zongoránál, hanem egy apró, madártollból (vagy manapság műanyagból) készült plectrum pöccinti meg azokat.
Amikor lenyomunk egy billentyűt, az felemel egy jack-et. Ez egy kis fa alkatrész, amelynek a végén található a plectrum. A jack felemelkedésével a plectrum eléri a húrt, és megpendíti azt. A hang magassága a húr hosszától, vastagságától és feszességétől függ.
Ami igazán egyedivé teszi a csembalót, az a plectrum mechanizmusának finomsága. A plectrum nem marad a húron, hanem egy apró csuklós mechanizmusnak köszönhetően visszacsúszik a húr mellett, amikor a billentyű felemelkedik. Ez teszi lehetővé a gyors ismétlést és a jellegzetes, csilingelő hangzást.
A csembaló hangképzésének lényege tehát nem az ütés, hanem a húrok megpendítése egy plectrum által, ami azonnali és közvetlen hangot eredményez.
Érdekesség, hogy egyes csembalókon több húrsor is található, amelyeket különböző regiszterekkel lehet aktiválni. Ez azt jelenti, hogy egyetlen billentyű lenyomásával akár több húr is megszólalhat egyszerre, különböző hangmagasságokban, ami gazdagabb és komplexebb hangzást eredményez. Például, egy 8′ regiszter a húr eredeti hangmagasságán szólaltatja meg a hangot, míg a 4′ regiszter egy oktávval magasabban. A 16′ regiszter az eredeti hangmagasságnál egy oktávval mélyebben szólal meg.
A billentyűzet és a húrok kapcsolata tehát egy precíz és kifinomult mechanizmus, amely lehetővé teszi a csembaló számára, hogy varázslatos hangokat csalogasson elő. A plectrum megpendíti a húrt, a csuklós mechanizmus biztosítja a gyors ismétlést, a regiszterek pedig a hangzás gazdagságát növelik.
A pengető mechanizmus: A csembaló hangjának titka
A csembaló lelke a pengető mechanizmusban rejlik. Ez a bonyolult rendszer felelős a hangszer jellegzetes, csilingelő hangjáért. A billentyű lenyomásakor egy apró, függőlegesen elhelyezett pálcika, a jack mozdul el felfelé.
A jack alján található a pengető (általában madártollból, manapság műanyagból készül), ami a húr felé fordulva helyezkedik el. Amikor a jack emelkedik, a pengető megpengeti a húrt, létrehozva a hangot.
A pengető mechanizmus egyik legfontosabb eleme a nyelv (tongue). Ez egy apró, csuklós alkatrész a jackben, ami lehetővé teszi, hogy a pengető csak egy irányban, a húr pengetésekor érintkezzen vele. Amikor a billentyűt felengedjük, a jack visszaereszkedik, a nyelv pedig elfordul, így a pengető a húr mellett halad el anélkül, hogy újra megpengetné azt.
A pengető anyagának kiválasztása kritikus fontosságú a hangzás szempontjából. A madártoll, különösen a holló tolla, évszázadokig a legkedveltebb alapanyag volt, mivel rugalmas és egyenletes hangot biztosított. Ma már a műanyag pengetők is elterjedtek, de a hangszerkészítők gyakran kísérleteznek különböző anyagokkal, hogy a lehető legjobb hangzást érjék el.
A pengető mechanizmus finomhangolása rendkívül fontos a csembaló hangzásának optimalizálásához. A pengető magassága, szöge és a húrhoz viszonyított helyzete mind befolyásolják a hangszínt és a hangerőt.
A csembalónak gyakran több húrsora is van, különböző hangmagasságokban. Ez lehetővé teszi, hogy a hangszer sokoldalúbb legyen, és különböző hangszíneket hozzon létre. A különböző húrsorokat különálló jack-ekkel és pengetőkkel szólaltatják meg, amiket a regiszterek segítségével lehet aktiválni.
A pengető mechanizmus tökéletes összhangja teszi lehetővé a csembaló egyedi, éteri hangzását, ami megkülönbözteti más billentyűs hangszerektől.
A csembaló pengető mechanizmusa tehát egy aprólékos mérnöki munka eredménye, ami a hangszer szívében rejtőzik. A megfelelő beállítás és karbantartás elengedhetetlen ahhoz, hogy a csembaló a lehető legszebben szóljon, és évszázadokon át örömet okozzon a zenészeknek és a hallgatóknak egyaránt.
A regiszterek szerepe: Hangszínek és dinamikai lehetőségek
A csembaló hangszínének és dinamikai lehetőségeinek titka a regiszterekben rejlik. Ezek a mechanizmusok teszik lehetővé, hogy a játékos különböző hangszíneket és hangerősségeket csalogasson elő a hangszerből. A regiszterek lényegében pótlólagos húrsorokat aktiválnak vagy deaktiválnak, ezáltal befolyásolva a megszólaló hang karakterét.
A leggyakoribb regiszterek a 8’ és a 4’ jelzésűek. A 8’ regiszter a normál, zongorához hasonló hangmagasságban szólaltatja meg a húrokat. A 4’ regiszter egy oktávval magasabban szólaltatja meg ugyanazokat a hangokat, ami fényesebb, csillogóbb hangzást eredményez. Egyes csembalókon megtalálható a 16’ regiszter is, amely egy oktávval mélyebben szól, és mélyebb, testesebb hangzást kölcsönöz.
A regiszterek kombinálásával a csembalista számtalan hangszínt hozhat létre. Például a 8’ és a 4’ regiszter együttes használata telt, de mégis világos hangzást eredményez, míg a csak a 8’ regiszter használata lágyabb, visszafogottabb hangzást biztosít.
A regiszterek nem csupán a hangszínt befolyásolják, hanem a dinamikát is. Mivel a csembaló hangereje a billentyű leütésének mértékétől nem függ (ellentétben a zongorával), a regiszterek segítségével lehet elérni a hangerősség változását.
Néhány csembalón, különösen a barokk csembalókon, ún. lute stop regiszter is található. Ez a regiszter egy tompító anyagot helyez a húrok közelébe, ami pengettyűszerű, halk hangzást eredményez, a lant hangjára emlékeztetve.
A regiszterek használata a csembalójáték fontos része. A regiszterek helyes megválasztása és kombinálása teszi lehetővé, hogy a csembalista kifejezze a zene érzelmi tartalmát, és a darabnak megfelelő hangszínt és dinamikát teremtse meg.
A csembaló hangolása: Egy precíz és időigényes folyamat
A csembaló hangolása nem egyszerű feladat, messze eltér a zongoráétól. Míg a zongoránál a kalapácsok húrokat ütnek meg, addig a csembalónál egy ugróka (plectrum) pengeti a húrokat. Ez a különbség alapvetően befolyásolja a hangolás módját és a keletkező hangzást is.
A csembaló hangolása általában kézi erővel történik, speciális hangolókulcsok segítségével. A húrok feszességének apró változtatásával lehet a kívánt hangmagasságot elérni. A folyamat rendkívül időigényes, hiszen minden egyes húrt külön-külön kell beállítani. Ráadásul a csembaló húrjai hajlamosak a nyúlásra, ezért a hangolást gyakran meg kell ismételni, különösen intenzív használat esetén.
A csembaló hangolásának pontossága kritikus fontosságú a tiszta és harmonikus hangzás eléréséhez. A hangolás nem csupán a húrok beállítását foglalja magában, hanem a regiszterek (a húrok sorai) összhangjának megteremtését is. Ez azt jelenti, hogy a különböző regiszterek hangjai együttesen is jól kell, hogy szóljanak.
A csembaló hangolása nem csupán technikai tudást igényel, hanem kifinomult hallást és zenei érzéket is.
Érdekesség, hogy a történelmi csembalóknál a hangolási rendszerek is eltértek a ma használatos egyenletesen temperált hangolástól. Gyakori volt a középhangú temperálás, amely bizonyos hangnemekben gyönyörűen szólt, míg más hangnemekben disszonáns hangzásokat eredményezett. Ez a történelmi hangolásmód ma is népszerű a régizenei előadók körében, mivel hűen tükrözi a korabeli zenei ízlést.
A csembaló hangolása tehát egy komplex és művészi folyamat, amely elengedhetetlen a hangszer eredeti szépségének és hangzásának megőrzéséhez.
Különböző csembalótípusok: Olasz, francia, német iskola
A csembalóépítészet terén három fő iskola alakult ki, melyek markánsan eltérnek egymástól hangzásban, szerkezetben és esztétikában: az olasz, a francia és a német iskola. Mindegyik iskola a saját korának és régiónak zenei igényeit tükrözi.
Az olasz csembalók általában könnyebbek és vékonyabbak, mint a többi iskola képviselői. Ez a könnyedség közvetlen, tiszta hangzást eredményez, mely ideális a korai barokk zene interpretációjához. Gyakran ciprusfából készültek, és viszonylag egyszerű szerkezetűek. Az olasz csembalók jellegzetessége a gyors megszólalás és a rövidebb hangkitartás, ami lehetővé teszi a virtuóz futamok precíz előadását.
A francia csembalók a pompa és a kifinomultság megtestesítői. Hangzásuk teltebb és éneklőbb, mint az olasz csembalóké, és a hangszer díszítése is sokkal gazdagabb. A francia csembalók gyakran két manuállal rendelkeznek, melyek lehetővé teszik a regiszterek (hangszínek) közötti váltást, növelve a zenei kifejezés gazdagságát. A francia csembalók építése során nagy hangsúlyt fektettek a hangszekrény rezonanciájára, ami a hangszer hangjának melegségét és gazdagságát eredményezi.
A német csembalók a legösszetettebbek és legrobusztusabbak a három iskola közül. Gyakran több regiszterrel és manuállal rendelkeznek, és a hangzásuk a legteltebb és legváltozatosabb. A német csembalók építésénél a tartósság és a sokoldalúság volt a fő szempont, így a hangszerek képesek voltak a legkülönbözőbb zenei stílusok megszólaltatására. A német csembalók gyakran rendelkeznek pedálokkal is, melyek további regisztereket kapcsolnak be, tovább bővítve a hangszínek palettáját.
A három csembalóiskola közötti különbségek nem csupán a hangzásban és a szerkezetben mutatkoznak meg, hanem a hangszer használatának zenei kontextusában is. Az olasz csembaló a virtuozitást, a francia a kifinomultságot, a német pedig a sokoldalúságot helyezi előtérbe.
Érdekesség, hogy a csembalókészítők gyakran átvették és kombinálták az egyes iskolák elemeit, így létrehozva egyedi és hibrid hangszereket. Ez a kreatív szellem hozzájárult a csembaló sokszínűségéhez és gazdagságához.
A csembaló szerepe a barokk zenében: Bach, Händel és társaik
A csembaló a barokk zene központi hangszere volt, szinte elképzelhetetlen volt egy zenekar vagy egy kamarazenei együttes nélküle. A kor zeneszerzői, mint Johann Sebastian Bach, Georg Friedrich Händel, Domenico Scarlatti és számtalan más mester, előszeretettel használták a csembaló egyedi hangzását és technikai lehetőségeit. A hangszer mechanikája – a pengetős technika – meghatározta a zenei stílust, elősegítve a tiszta, precíz artikulációt és a ragyogó, áttetsző hangzást, mely oly jellemző a barokk zenére.
Bach műveiben a csembaló nem csupán kísérő szerepet töltött be, hanem egyenrangú partnerként szerepelt más hangszerek mellett. Gondoljunk csak a Brandenburgi versenyekre vagy a billentyűs hangszerekre írt concertókra, ahol a csembaló virtuóz szólókat játszik, és komplex harmóniákat és dallamokat szólaltat meg. Händel operáiban és oratóriumaiban a csembaló gyakran a continuo szerepét töltötte be, biztosítva a harmóniai alapot és ritmikai stabilitást a többi hangszer és énekes számára.
Domenico Scarlatti több mint 550 szonátája a csembalóra íródott, melyek a hangszer technikai és kifejezőképességeinek széles skáláját mutatják be. Ezek a szonáták nem csupán technikai bravúrok, hanem mély érzelmi tartalmakat is hordoznak.
A csembaló hangzása, annak pengetős mechanikájából adódóan, tökéletesen illeszkedett a barokk kor ideáljaihoz: a tisztasághoz, a rendhez és a precizitáshoz. A hangszer nem tette lehetővé a dinamikai árnyalatok széles skáláját, ezért a zeneszerzők és előadók más eszközökkel, például a díszítésekkel és az artikulációval fejezték ki a zenei mondanivalót.
A csembaló continuo szerepe különösen fontos volt. A continuo nem csupán harmóniai alapot biztosított, hanem lehetőséget adott az improvizációra is. A continuo játékosnak – általában egy csembalistának vagy orgonistának – kellett a kottában szereplő számozott basszus alapján akkordokat és dallamokat improvizálnia, ezzel személyes színt adva az előadásnak. Ez a gyakorlat mutatja, hogy a barokk zene nem csupán a szerző műve volt, hanem az előadó is aktívan részt vett a zenei alkotásban.
A csembaló újjáéledése a 20. században: Wanda Landowska és a régizene reneszánsza
A csembaló a 18. század végére szinte teljesen háttérbe szorult a zongora térhódításával. Technikája, hangszíne idejétmúltnak számított. A 20. század elején azonban egy karizmatikus művész, Wanda Landowska felkarolta a hangszert, és elindította annak újjászületését. Landowska nem csupán kiváló csembalóművész volt, hanem elkötelezett kutató és pedagógus is.
Ő volt az, aki szembeszállt azzal a nézettel, hogy a csembaló egy elavult, korlátozott hangszer. Koncertjein és felvételein keresztül bebizonyította, hogy a csembaló képes a legmélyebb érzelmek kifejezésére is. Landowska nem a korabeli zongorák csembaló-utánzatán játszott, hanem korhű hangszereket használt, vagy azok pontos másolatait.
Landowska munkássága kulcsfontosságú volt a régizene reneszánszában. Ő inspirálta a zeneszerzőket, hogy újra csembalóra írjanak, és ő nevelte fel azt a generációt, amely továbbvitte a csembaló hagyományát.
Fontos megjegyezni, hogy Landowska interpretációi nem voltak mentesek a kritikától. Egyesek szerint romantikus stílusa nem tükrözte hűen a barokk zene szellemét. Mindazonáltal vitathatatlan érdeme, hogy újra népszerűvé tette a csembalót, és elindította azt a folyamatot, amelynek eredményeképpen a hangszer ma is virágzik.
A csembaló újjáéledése így szorosan összefonódik Wanda Landowska nevével, aki a hangszer 20. századi reneszánszának egyik legfontosabb alakja volt.
A csembaló a kortárs zenében: Új lehetőségek és kísérletek
A csembaló, bár a barokk zene ikonikus hangszere, a kortárs zenében is újraértelmezést nyer. A komponisták nem riadnak vissza a hagyományos játékmódoktól eltérő, kísérletező technikáktól.
Gyakori, hogy a csembaló hangját elektronikus effektekkel torzítják, vagy preparálják a hangszert, például tárgyakat helyeznek a húrokra, ezzel szokatlan hangszíneket előidézve.
A kortárs zeneszerzők kihasználják a csembaló speciális mechanikájából adódó lehetőségeket is. A billentyűk leütésének sebessége nem befolyásolja a hang erősségét, ezáltal ritmikailag komplex, gépiességre emlékeztető futamok játszhatók.
A csembaló a kortárs zenében nem pusztán barokk hangszert imitáló eszközként jelenik meg, hanem önálló, egyedi hangzásvilággal rendelkező hangszerként, amely képes meglepő és izgalmas zenei élményeket nyújtani.
Példák erre a ligeti György Continuum című műve, mely a csembaló virtuóz használatával teremt lenyűgöző hangzást, vagy Steve Reich minimalista kompozíciói, amelyekben a csembaló ismétlődő motívumai hipnotikus hatást keltenek.
A kortárs zeneszerzők a csembalóval való kísérletezés során nem csak a hangszínnel játszanak, hanem a hangszer szerepét is átértelmezik a zenei szövetben.
Csembalókészítés mesterfogásai: A kézművesség művészete
A csembalókészítés nem csupán hangszergyártás, hanem egy komplex művészeti ág. A mesterek generációkon át örökítik a tudásukat, melynek során a fa kiválasztásától kezdve a legapróbb alkatrészek precíz megmunkálásáig minden a kéz munkáján múlik. A hangszertest anyaga kulcsfontosságú a hangzás szempontjából; gyakran használnak ciprusfát, lucfenyőt vagy juhart, melyeket évekig szárítanak a megfelelő rezonancia elérése érdekében.
A csembaló mechanikájának lelke a billentyűzet és a pengető szerkezet. A billentyűk elefántcsontból vagy ébenfából készülhetnek, melyeket gondosan illesztenek a helyükre. A pengetőket eredetileg hollótolból készítették, de manapság műanyag pengetők is elterjedtek, melyek tartósabbak és kevésbé érzékenyek a hőmérséklet és a páratartalom változásaira. A pengetők finomhangolása rendkívül fontos, hiszen ez határozza meg a hang tónusát és erejét.
A hangolás is a mesterek feladata, melyhez speciális eszközöket és kifinomult hallást használnak. A csembaló hangolása bonyolultabb, mint a zongoráé, mivel a húrok feszességét és a pengetők helyzetét is be kell állítani a tökéletes hangzás érdekében.
A csembalókészítés igazi mesterfogása abban rejlik, hogy a kézműves a fa rezonanciájának kiaknázásával, a mechanika precíz beállításával és a hangolás művészetével képes életre kelteni a hangszert.
A csembalók díszítése is fontos része a készítési folyamatnak. A hangszertestet gyakran intarziákkal, festményekkel vagy aranyozással díszítik, melyek nemcsak esztétikai értéket képviselnek, hanem a hangszer értékét is növelik. A csembaló így nem csupán egy hangszer, hanem egy műalkotás is.
A modern csembalókészítés során a hagyományos technikákat ötvözik a modern technológiákkal. Bár a gépek segítenek a precízebb alkatrészgyártásban, a végső simításokat és a hangolást továbbra is kézzel végzik a mesterek, biztosítva a hangszer egyediségét és kiváló minőségét. A csembalókészítés tehát a múlt és a jelen találkozása, ahol a hagyományok tisztelete és a modern innovációk kéz a kézben járnak.
Híres csembalóművészek és előadók: Inspiráció és virtuozitás
A csembaló történetében számos virtuóz művész emelkedett ki, akik nem csupán mesterien kezelték a hangszert, de inspirációt is adtak a zeneszerzőknek és a közönségnek egyaránt. Gondoljunk csak Johann Sebastian Bachra, akinek csembalóművei a hangszer lehetőségeinek csúcsát jelentik. Bár ő maga elsősorban orgonistaként és zeneszerzőként ismert, csembalójátékának virtuozitása és kifejezőereje elvitathatatlan.
A barokk kor után is számos kiemelkedő csembalóművész tűnt fel. Wanda Landowska a 20. század elején úttörő szerepet játszott a csembaló reneszánszában. Ő volt az, aki visszahozta a hangszert a koncerttermekbe, és bebizonyította, hogy a csembaló nem csupán egy „régimódi” hangszer, hanem igenis képes megállni a helyét a modern zenei világban is. Landowska szenvedélyes interpretációi és technikai tudása révén a csembaló újra a figyelem középpontjába került.
A csembalóművészek nem csak a technikai tudásukkal tűnnek ki, hanem azzal is, ahogyan értelmezik a zenét. Képesek életre kelteni a barokk és a korai klasszikus zeneszerzők műveit, és új perspektívát nyújtani a hallgatóknak.
Napjainkban is számos tehetséges csembalóművész tevékenykedik. Emeljük ki például Trevor Pinnockot, aki a barokk zene autentikus előadásmódjának egyik legelismertebb képviselője. Pinnock nem csupán csembalóművészként, hanem karmesterként is elismert, és számos zenekart vezetett a világ legnevesebb koncerttermeiben.
A csembalóművészek inspirációt merítenek a régi korok mestereitől, de saját egyéni stílusukkal is hozzájárulnak a hangszer fejlődéséhez. Az ő virtuozitásuk és elhivatottságuk nélkül a csembaló valószínűleg sosem érte volna el azt a népszerűséget és elismertséget, amellyel ma rendelkezik.
